Erőfeszítések és a felfedezés
Nagyon sok erőfeszítést teszünk, és minden erőfeszítésnél végig kell gondolnunk a következőt: „Ha én nem teszem meg magamért, akkor ki fogja ezt megtenni értem?” Valóban meg kell tennünk mindent, ami lehetséges, és megkülönböztetni azokat a területeket, ahová oda kell helyeznünk az erőfeszítéseket – ilyenek a másokkal való összekapcsolódásunk, és annak a helynek a feltárása, ahol a lelkek törése megtörtént.
Meg kell próbálni helyreállítani a törés helyé az egységet, tehát ennek újra integráltnak kell lennie, hogy mindannyian olyanok legyünk, mintha egyetlen ember lennénk, egyetlen szívvel, és a kölcsönös garancia törvénye alapján léteznénk, ami egy teljes, rendszerszerű egységet jelent. Néha úgy tűnik a számunkra, hogy képesek vagyunk erre, néha pedig úgy, hogy ez képtelenség. Segítséget szeretnénk ehhez, de nem kaphatjuk meg addig, ameddig nem érezzük, hogy valóban szükségünk van most már erre.
Így, állapotról állapotra, az ember meghajtja a fejét, és összeszedi magát, hogy újabb erőfeszítést tegyen. Elkezd újra és újra tevékenykedni, a törés helyén, annak érdekében, hogy azt a kapcsolataiban helyreállítsa. Ugyanakkor azt is tudja, hogy addig kell egyedül küzdenie, ameddig el nem érkezik benne a valódi segítségre való igény, mert ennélkül a vágy nélkül, ez a segítség nem fog eljönni.
Mégis, mindez idő alatt az ember érzi, hogy hinnie kell abban, hogy senki más nincs a Teremtőn kívül. Ekkor már minden erőfeszítést kétségbeesés követ, majd egy újabb szükség érzése.
Az embernek keresztül kell mennie mindezen fázisokon, egyiken a másik után, addig, ameddig össze nem áll benne a hatalmas vágy, és ameddig el nem éri a teljes kétségbeesést, a saját tehetetlensége miatt. Ez az, amikor át tör a könnyek kapuján a helyes módon megfogalmazott imával, vagy kéréssel. Az összes erőfeszítése összeadódik, ott áll, az összes, csekély Fény kereszttüzében, ami elérkezik hozzá, ez okozza a kétségbeesését, és a még nagyobb üresség érzését. Próbálkozik, de nem talál semmit, amit akarhatna, addig, amikor ez hirtelen azzá nem válik, amit nyilvánvalóan nem akart eddig megpróbálni, de rátalált. Más szavakkal, a cselekvés önmaga, ami nem az ember akarata, hanem a Fény által történt meg, az, ami elviszi a valódi segítségre vágyáshoz, és a többiekhez, a közös vágyhoz, ami egyetlen hatalmas edény, Kli.
Akkor, ezen az edényen (vágyon) belül, a teljes Fény feltűnik, a adakozás minőségének a teljessége, azaz a Teremtő. Ez az, ahogy az ember a folyamat végén eléri a valódi felfedezést.
Az erőfeszítései, kétségbeesése, és a könyörgés – minden, amit összegyűjt az előző fokozaton, a végén egy helyes formát vesznek fel. Minden egyesül, egy helyes vágyban, és helyes döntésben. De az összes történés virtuális csak, minden dolog, amin az ember végig megy az úton, csak belül zajlik le, ezt soha nem szabad elfelejteni.
kn
