Miért van szükségünk veszteségekre a spirituális munkában?
Küldve:
Hogyan követheti valaki azt a tanácsot, hogy „élvezzük, ha érezzük a veszteség ízét, a spirituális munkában? „
Válasz:
Ez az a fázis, ahol most vagyunk, még valaki nem érzi, hogy mennyire fontos a veszteség. Mégis a tud bármi növekedni veszteség, trágya nélkül? Semmi nem veszik kárba ebben a világban, minden csak a hozzáálláson múlik. Minden állapoton keresztül kell menni, és érezni őket. Ezekben az állapotokban, a halál édesebbnek tűnik, mint az élet, de ezeket nem lehet elkerülni, mert ezekben kell megértenünk, hogy mi is a „kapni akarás.”
Őszintén mondva, túlzásmentesen: ezeknek a megtapasztalása nélkül, senki nem lenne képes kikerülni a kapni akarás hatása alól, habár még ez sem tud igazán segíteni. Ezek a nagyon kellemetlen állapotok, „a halál angyalának a felfedezései.” A csoport segítsége nélkül a szigorú, napi rutin nélkül, kötelezettségvállalás nélkül, lehetetlen beburkolódzni ebbe az érzésbe.
A legtöbb, amit tehet valaki valamit önmagáért, hogy kötelezettséget vállal egy bizonyos napi feladat végrehajtására. Ez nyomást rak az emberre, mint járom a bikára. A legrosszabb, ha valaki állandóan ráér. Annak a ténynek az ellenére, hogy valaki nem látja, érzi, érti vagy emlékszik bármire, el kell kezdenie dolgozni, és fokozatosan kikerül a zuhanások állapotából, és folytatja az útját.
Két erő által vagyunk ellenőrizve, és az egyetlen lehetőség, amit kaptunk, az egyik erő hatása alól, a másik hatása alá átkerülni. A két erő törvénye mellett van egy közép állapot is, a középső vonal, mintha két gyeplőt tartana a kezében valaki, miközben ezen a vonalon van.
Ezért kell ragaszkodni a napi rutinhoz: részt venni a leckén, végig menni rajta, énekelni, táncolni a szobában, amikor senki nem látja, nevetni, szóval bármit megtenni, hogy ki kerüljön valaki a negatív állapotból. Nem kell ezzel a rossz állapottal azonosulni, és ellene lehet valaki ennek az állapotnak! A legrosszabb dolog ami történhet, a kétségbeesés.
kn
