A Szentség és Tisztátalanság új definíciói
Semmi másra nincs szükségünk, mint félelemmel teli vágyakozásra ami egyben a megfelelő viszonyulás a Teremtő irányában. A személy munkája akkor kezdődik el, amikor ő elkezd különbséget tenni a „szentség” (adakozás) és a tisztátalanság (Klipa, egoizmus) között.
Szentségben lenni annyit jelent, mint folyamatosan aggódva figyelni, hogy a Teremtő támogat –e bennünket az Ő felfedezésében, az Ő szeretetének a kifejezésében. Ennek az aggodalomnak kell folyamatosan dominálni a személy érzésvilágában, mert ha ő megszakítja ezt az állapotot bizonyos mennyiségű másodpercre az ő útjának egy állapotában, akkor ő visszaesik az egoizmusba, a klipába.
A klipába akkor érkezett a személy, ha a Teremtő kedves és szerető magatartását az ő irányában a saját nyeresége érdekében kezdené élvezni. Ha ő megkívánja akár egy másodpercre is a teremtő szeretetét a saját jóérzése érdekében érezni, az már a klipa.
Ám ha a személy attól fél, hogy képes lesz –e az Adó által sugárzott szeretetet teljes egészében átfordítani olyan magatartásba hogy szeretettel és adakozással legyen az Ő irányában, ez már a szentség. Ezen a módon a személy felemeli önmagát a „szentség és tisztátlanság” egy olyan szintjére, amelyet a saját képessége jelöl meg, azzal, hogy mennyire képes az előbbi módon befogadni a Teremtő szeretetét. Ha őt az a félelem motiválja, hogy képes lesz-e visszasugározni a Teremtő felé ugyanazt a viszonyulást, akkor ez adakozás, szentség. De ha ő saját maga szeretné érezni a Teremtő szeretetét, akkor ezt tisztátalanságnak, klipának tartja.
Ezt hívják ernyőnek (szűrőnek) amelyet a személynek állandóan éreznie kell maga felett és érintettnek éreznie magát abban a kalkulációban, hogy mennyit fogad be a felfedezett fényből, a Teremtőből, csak a Visszavert Fényarányában képes befogadni . A Visszavert Fény nem más, mint a mértéke a személy félelmének.
RB
