Két világ között
A válság nem az emberen kívül van. Nem a közöttünk lévő külső kapcsolatokban van.
A válság az bennünk van. A megértésben, a fejben van, egyénenként amit értünk a valódi helyzetből. “Elér” minket abból a felső fényadó szerkezetből, ami a vég-nélküliség forrása s amiről itt kezdünk tanulni.
Vagyis minden a fejben dől el. Mi csak feltárjuk a belső resimóit (hormonális lenyomatait).
És fokozatosan haladunk s eljutunk egy teljesen új szerkezetbe. A vázlat három szintje mutatja ezt: mi a középső szinten vagyunk, s felettünk a harmadik, az adás késztetése.
adás: haspaá, zöld, anahnu: mink – piros, ego: fekete
A középső szint az mi vagyunk az átlagos érzéseinkkel. Alul pedig azok az újfajta erők
egoizmusok, melyek megjelennek bennünk. De nem érezzük tisztán és világosan, hogy ezek az erők a mieink.
Úgy tűnnek, a semmiből bukkannak fel bennünk, s mintha mi uralkodnánk rajtuk. Sokféle elképzelés van ezekről, köztük kozmikus elképzelések.
És van egy még egy szerkezet, ami ellentétesnek néz ki: az altruisztikus adás szerkezete: a kapcsolat,a csoport szolgálata, az integrális szerkezet.
Minden szerkezetek feltárulnak bennünk, belül. Miért rajzoltam önmagamat “magamba”? Mert magamban belül érzem az egoisztikus érzéseket – mintha nem az enyémek lennének. Idegennek tűnnek lassacskán bennem , mintha lentről érkeznének. És közben olyan érzésem van, mintha “beszappanoztam” volna magam valamilyen másik szerkezettel – az amit megalkottam ma, az nem létezett számomra csak mint egy szerkezet középső része, a sárgára festett rész:- az “én”. Én létezem. Ez én vagyok. Ez a mi világunk, amiben eddig kitűnően el voltunk. Minden rendben volt.
Nesámá: kék: lélek piros: a rajtunk kívüli ego
fekete: egó erői zöld: adás
És most veszem észre, hogy vannak gondolatok, s érzelmek, s akaratok, amik mintha nem az enyémek lennének… Miért? Mert nem érzem, hogy én vagyok, aki megvalósítom őket, mert azt érzem, hogy nem pont erre lenne szükségem. Ezért menekülnek az emberek a kábítószerekbe, a válásokba, a különféle terrorizmusokba. Nem érzik magukat ezzel azonosnak. Eltűnik a saját “én” érzésem. Úgy érezzük, hogy megtöltenek minket és eltaszítanak minket erők, amelyekhez semmi közünk.
Azt érezzük, hogy az egoizmusunk rajtunk kívül van. Nem én vagyok ez. Az énem valami más. Létezik valami más bennem, valami semleges, és egyszerűen beleraknak engem az egoista erők közé. Ezek ártanak nekem. És elkezdem érezni, hogy az egoista erők bennem nem az enyémek, s ezért nevezzük ezeket “gonosz ösztönnek” /jécer ha-rá/, rossz vágyaknak, vad vágyaknak, amik nem az enyémek, csak belém költöznek.
És akkor az ember elkezd eltávolodni saját természetétől , azonosulni kezd a korábbi természetéhez érkező kiegészítő énnel. Azt érezzük, hogy az énünk az nem a mi vágyainkkal azonos – az “én” az nem a gondolatainkkal azonos. Elválhatok ezektől, föléjük emelkedhetek, s így megváltoztathatjuk őket.
Nem véletlenül rajzoltam két részből álló szerkezetnek ezt. Ez fontos. Mert ebben a formában elkezdek magamra összetett dologként tekinteni. Létezik az “én” és vannak az egoista késztetések, amik egyszerűen bennem vannak, de lenullázhatom őket, megváltoztathatóak. Nem vagyok hozzájuk kötve teljesen.
Az eredménye ennek a feltárulásnak, hogy “ki vagyok én”, “mi vagyok én” , hogy az világgal párhuzamosan egy másik világban is benne vagyok. Vagyis körülöttem minden ugyanolyan s közben van itt valami más is, valami, ami változó.
És akkor ott találom magam egy csoportban.,amiben mindenféle eltérő gondolatok, érzések vannak, hatások, amik ellenemre vannak. Nem is fogom még fel, mi ez, de egy fordulatban találom magam, amiben nagyon sok változó erőt érzek, gondolatokat, kapcsolatokat körülöttem. Érzem, hogy ezek léteznek, de nem érintenek meg, csak kívülről beburkolnak. Nem tudok velük semmit kezdeni. Ilyen az érzésünk ebben a világban: ez világos és az eredménye ennek szintén világos.
