Mire való a mi világunk?
A fejlődésünk végén fel kell tárnunk a vég-nélküliség elfogadását: a vég-nélküli Jót, ami örök, teljes, óriási, abszolút teljesség. Ez áll előttünk, ha az odaadó szolgálatért akarunk csak megkapni bármit, azaz ezt megteremtve elérjük a teremtőt, amely attól kezdve kapcsolatban lesz velünk. Ez minden munkánk summája.
Ennek érdekében lett megteremtve a mi világunk, vagyis ezért rejtette el magát a teremtő , hogy erőfeszítést tehessünk érte, a fenti feltételek szerint, az adott környezettel, létrehozni olyan gyakorlatokat, amelyben megteremtjük a kölcsönös odaadást, a csoportban, ami lehetővé teszi nekünk, hogy átmenjünk a kapásból azaz a lopásból, a rossz szándékokból, a versengésből, az irigységből, a gyűlöletből, s az önközpontúság fölé emelkedjünk az odaadás, a szeretet érzéséhez.
Ha tényleg fölé tudunk emelkedni az önközpontú kapni-akarásnak, elkezdjük érezni, hogy ez a megvilágítás betölti a világot körülöttünk s a teremtő mindenben megjelenik, mint általános, közös vágy az adásra. Ekkor elválunk a testi állattól, csak lebegünk az élet vég-nélküliségében, a jóban, a csoport-szolgálatban, az odaadó szeretetben.
Ez a jövőnk, erre haladunk. Ez nem oltja ki az evilágot, az önző kapni-akarást semmiben. Fokozatosan jutunk el ebbe, s párhuzamosan érezzük a megszokott világgal, de a fontossága fokozatosan a következő fokozat érzésének (az egységben,a csoportban) egyre nő.
/geo/
