A pozitív és negatív végtelen között
Egy rendszernek vagyunk a tagjai, melyet Végtelen Világnak nevezünk. Ebben a végtelenben, a vágyak különböző formában léteznek, adakozási és megszerzési módozatokban, és a Fény olyan mértékben tárul fel ezekben a vágyakban, amennyire a vágy képes fenntartani az adakozás minőségének folytonosságát. Minél inkább adakozó a vágy, annál több Fény tárul fel. Ha a vágy nem sóvárog a Fény után, az nem is tárul fel.
Ezt nevezzük a Végtelen Világnak, amely a teremtés minden formáját magába öleli, a legegoisztikusabbtól, a legaltruistábbig, a plusz végtelentől, a mínusz végtelenig, ami csak létezhet.
A vágy önmaga a Teremtő által lett megteremtve, és minden formája a fejlődési tervnek megfelelően tárul fel, amely terv szintén a teremtőtől származik. Azonban, a metamorfózis és a változás eredményeképpen, melyen ez a vágy keresztül megy, kavargó forráson keresztül, mint a leves a bográcsban, egy új, speciális pontja bukkan fel az öntudatnak, és a függetlenségnek, és formálódik ki. Ez a pont aztán elkezd növekedni, minden egyes állapotban, amin ez a vágy keresztül megy, és ez által növekszik a megértése, az önmagára, saját létezésére irányuló érzései, hogy ezáltal elérje a függetlenségét.
Ez a pont a legfontosabb, mivel ebből formálódik ki a középső, harmadik vonal. A Teremtő által teremtett természetében sem és a teremtmény természetében sem létezik semmi, amely ellentétes lenne a Teremtővel és ne lenne teljes egészében alávetve a Teremtő irányításának. Természetesen ez ez egy eredménye a két ellentétes minőség ütközésének, de a teremtmény ez által lehet teljesen független.
Nehéz elképzelnünk, hogyan lehetséges ez a függetlenség egyáltalán, ha mindent a Teremtő hozott létre. Azonban el lehet képzelni két ellentétes mezőt, melyet egy szakadék választ el, a teljes terjedelmében, ilyen módon felosztva a pozitív és negatív végtelenre azokat, amely szakadékban egyik sem tud létezni. A határvonal, ahol ez a két minőség találkozik és összecsap, az a hely, ahol a teremény mindkettőtől függetlenül képes létezni.
Egyfelől még mindig teremtett lénynek tekinthető, azaz olyannak, amit a Felső Erő teremtett. Másfelől azonban van egy minősége, amely amely lehetőséget ad neki a Felső Erővel való ellentétes minőség megismerésére, azaz a Felső Erő általi kontroll alól való kikerülésre. Eközben képtelenek vagyunk felfogni, mindez hogy lehetséges. Az ember nem érti hogy lehetséges az, hogy miközben a teremtő teljes ellenőrzése alatt van, minden pillanatban, végső soron szabaddá válhat!
Két, ellentétes minőség létezik, és a teremtmény kizárólag a köztük lévő szakadékban tud létezni. Az erre való ráébredés ad ki valamiféle harmadik vonalat, amely ezt megelőzően nem létezett.
Minden más már létezett ezt megelőzően is a teremtményben, azaz minden erő, minőség, és meghatározó karakter, amely megadja ki vagyok én. Ezért írva van, hogy “Megyek a Mesterhez, aki megcsinált engem.” Azonban mindezek felett, létrehozok valamiféle harmadik dolgot, amely mindentől független. Hasonlóan a kisgyermekhez, aki növekedik, majd hirtelen függetlenné válik, saját véleményt birtokolva. Természetesen, ez az öröklés törvényei alapján jön létre, az oktatás és a környezet befolyásolása mellett, azonban ez a személyiség megjelenítése, nem csak egyszerűen fix paraméterek kombinációja, annak megfelelően, ahogy azt a terv előírja.
Ez hasonló ahhoz, amikor egy fazékban fő a leves, minden hozzávalót beleadagolok, és egy lényegileg más levest kapok, mint a belevalók összessége. Vagy amikor összedarabolunk öt alkotóelemet, a paradicsomot, uborkát, hagymát, sót és a borsot, és a végén megkapott új eszenciát elnevezzük salátának.
Ma, ebben a világban élve, gyakorlatilag tudattalanul engedelmeskedünk a természet parancsainak. Honnan jelenhet meg valami új a számunkra? Csak ha valaki az adakozás és a megszerzés világai közé pozicionálja magát, és miközben mindkét világhoz akar tartozni, ezt annak érdekében teszi, hogy mindkettőről bizonyos értelemben leváljon, de mindkettőt használhassa, és ezáltal létrehozzon egy új lényegiséget, új eszenciát, mint egy új ételt, például az említett salátát. Veszi az összes vágyat, a megszerzés világából, és átadja az adakozás formájának azokat, amiket majd Ádámnak nevezünk.
A magzat anyagból áll, a megszerzési vágyból, azonban kívül, alkalmazkodik a Teremtő azaz a Fény formájához. Akkor az anyag és a forma együtt megalkotja azt, amit embernek nevezünk.
Úgy tűnik, mintha semmi új nem lenne ebben, ami már ne létezett volna ezt megelőzően. Azonban az ember közben elvégezte a munkát – átadta az anyagot a Teremtő formáinak. Veszi az anyagot az egyik területről, a minőséget a másikról, és kombinálja a kettőt egymással. Ennek eredményeképpen egy új eszencia jön létre, amely már se nem az első, se nem a második elem, hanem valami harmadik. Hasonlóan a salátához, amely ezáltal önálló lényegiséget kap, saját ízt, új létezést
KN
