Egy öntudatos törekvés a Teremtő felé
A Teremtőhöz való megfontolt közeledés azt jelenti, hogy szervezünk egy csoportot, egy szellemi központot, amely összegyűjt minket. Törekvésünk célja az előrehaladás. A csoportban mindenki egyenlő és összefonódott állapotú. Kifejezett elvárásunk, hogy megtaláljuk a Teremtőt és hozzátapadjunk úgy, mintha az lenne az egyedüli esélyünk a megmenekülésre.
Ahogy egy kisgyermek ragaszkodik anyjához (akinek semmilyen ismerete sincs a világról), megragadja őt, érzi őt, felismeri az illatát, neki nincs szüksége semmi másra. Nekünk is hasonló állapotba kell kerülnünk, a Teremtőhöz kell ragaszkodnunk, ami csak a csoporton keresztül lehetséges. Ez a mi üdvösségünk! Konkrétabban, ebben az állapotban mi képesek vagyunk keresztül hatolni a Machszom-on (a határon, mely elválaszt minket a spirituális világtól), ez az első lépés a kapcsolódáshoz, a hozzátapadáshoz, a Teremtővel való kapcsolathoz.
Jól megírták azt, mely elmondja az Egyiptomból való kivonulás történetét, mikor már valaki nem tudja többé, hogy mi történik vele. Az emberek éjszaka menekülnek, futva rohannak, nem tudják hova jutnak, majd beugranak a Vörös tengerbe, mint egy szakadékba, de már ez nem számít – ami fontos nekik, hogy a Teremtőhöz törekednek úgy, hogy közben Hozzá vannak tapadva. Nem ismert, hogy mi fog ott történni velük, de ezt nem is szükséges tudniuk. Ha az ember ebben az állapotban találja magát, ez lesz az az állapot, ami átküldi a Machszom-on. Itt mi még csak óvatosan vagyunk ringatva (ebben az állapotunkban) úgymond egyik oldalból a másikba, majd ebből alakul ki a nagy felrázás.
Azután, hogy a személy átjutott a Machszomon, egyre jobban elkezd rázkódni. Ide-oda csapong egyik oldalból a másikba. Ekkor megtalálja egyrészt a Klipot-ot (a Héjak), másrészt az Istenséget, azaz a szennyező és Szentség erőit. Majd számos probléma veszi kezdetét, ami nem csillapodik a Gmár Tikkun-ig (végső korrekcióig). Az utazás megkezdődik alulról a a gúla tetejéig, és a mínusz és plusz (a két szélsőség) egyre hatalmasabb és hatalmasabb lesz. Ezért van egyre nagyobb szükség a Teremtőhöz való hozzátapadásra. A hozzátapadás fog segítséget nyújtani nekünk. Ezt hívják úgy, hogy “segíts ellene”.
Van-e másik lehetőség, hogy eljussunk Hozzá, úgy, hogy mi még egoisták, vele ellentétesek vagyunk? Nem, az nem lehetséges.
Szóval, mi a szerepünk ebben? Az, hogy amikor ide-oda csapódunk, nekünk rá kell tapadunk a Teremtőre, mint egy kisdednek az anyjára, sírva, vágyakozva, ragaszkodva hozzá.
Kérdés:
Mit kell tennünk annak érdekében, hogy mi megragadjuk ezt a folyamatot és jóvá, tudatossá, méltóvá alakítsuk? Hogyan alakíthatjuk mindezt úgy, hogy részt vegyünk a folyamatban és nem csak egyik oldalból a másikba legyünk dobálva? Hogyan legyünk hozzátapadva olyan hosszan, ahogy az csak lehetséges? Hogyan lehetséges ezt az utazást elviselhetőbbé változtatni? Hogyan lehetséges felgyorsítani a haladásunkat?
Válasz:
Mi magunk résztvehetünk ebben a folyamatban, de csak abban az esetben, ha mi nagyon erősen összpontosítunk rá és elérjük a csoportban kapcsolódási pontot. Ezen a ponton keresztül vagyunk képesek a legerősebben a Teremtőhöz tapadni.
Folyamatosan így kell tennünk, miközben a Teremtő az egyik oldalból a másikba taszigál minket, egy magasztos kapcsolatba kerülünk Vele, függetlenül a rázkódás mértékétől, mi közelebb és közelebb kerülünk a Teremtőhöz. Olyan állapotban leszünk, amikor a kölcsönösség, az egység, a szeretet, és a kölcsönös segítségnyújtás jellemez minket, ekkor mi egy teljes egészt alkotunk, ez nagyon fontos számunkra. Nem menekülhetünk el a problémák elől, mindez nagyon fontos önmagában.
2o11 November o5, Grúziai kongresszusból
SzL
