Nem szabad abbahagyni amit elkezdtünk, nem csak önmagunkért vagyunk felelősek
El kell fogadnunk, hogy a spirituális út egy folyamatos munka. Azonban ma túl kell lépnie az embernek a közönyön, holnap pedig már a gyűlöletet kell meghaladni, olyan erejű gyűlöletet, hogy bármit megtenne az ember, csak ezzel ne kelljen foglalkoznia, ez az állapot túl van az erején, még csak gondolni sem tud a barátaira, mert a közelségük gondolatánál még a halál is jobb lenne. A barátoknak hitt emberek ilyen borzasztó ellenállást váltanak ki benne. Képtelen kapcsolatba kerülni velük, vagy rájuk pillantani, rájuk gondolni. Azonban ugyanakkor ugyanaz a fajta feladat, a cél, a Teremtő és a csoport fontosságának a felismerése, és megvalósítása.
Folyamatosan ugyanarra a vonalra kell tapadnunk, reggeltől estig, és csak így készülhetünk fel minden leckére. Akkor, annak a mértékében, amennyire sikerült elérnünk a kapcsolat és az egység egy bizonyos szintjét, akkor fogjuk felfedezni a spirituális világot ezen a kapcsolaton belül. A kapcsolat szintje egy spirituális szint, amit elérünk. A kollektív érzéseink maga a Teremtő, aminek a héber neve “Gyere és láss” Bo-Reh. Amikor valaki elérkezik a feltáruláshoz, azt ebben a kollektív érzésben fogja megtalálni. Tehát ha nem dolgozunk ezen, akkor nincs miről beszélünk. Fel kell készülnünk, hogy kizárólag erre legyünk képesek fókuszálni.
Ha valaki nem akarja ezt, akkor csak az idejét vesztegeti, és jobb, ha megy és élvezeteket keres világi örömökben. Ha az ember nem tesz olyan erőfeszítéseket, melyek fontos dologra irányulnak, akkor az egész spirituális út, egy merő hazugság. Jobb élvezni a világot, ahogy mindenki más, úgy sokkal gyorsabban meg lehet érteni, hogy végezetül még is csak tegyünk valamit a fejlődésünk érdekében. Különben ahogy írva van, “a bolond karba tett kézzel ül, és eszi a saját húsát.”
Rabash gyakran mondogatta, hogy az ember legalább menjen és élvezze az életet, mivel amikor valaki élvezi az életet, szívből köszönetet mond a Teremtőnek, hogy ezt az életet adta neki. Az ilyen ember, ha mégis erőltetetten az úton marad, csak kínozza, felőrli magát, és szidalmazni fogja a Teremtőt. Jobb tehát, ha földi örömeket keres, sörözik a barátaival, sétálgat, pénz keresetbe kezd, és élvezi az életét. Rendben is van ez, mi lehetne a probléma ezzel?
Ha nem ezt az utat választja az ember, akkor a mi munkánkban kell részt vennie. Ha azt választjuk, hogy teszünk magunkért valamit, akkor tegyük meg, és ne adjuk meg magunkat a gyengeségnek. A legfontosabb dolog, a felelősség átérzése. A kölcsönös garancia valójában kölcsönös felelősségvállalás. Mindenkiért felelősök vagyok. Ha csak rólam szólna, akkor már mindent elhajítottam volna régen. Azonban, én felelős vagyok mindenkiért. A tudatosságom nem engedi, hogy henyéljek és relaxáljak.
Tehát nem kell különleges alkalomra várnom. Most kell elkezdenem aggódni mindezért. Hogy jövök el holnap a reggeli leckére? Készen állok a barátaimmal való kapcsolatra, és a Reformáló Fény megszerzésére? Akarom én létrehozni a Teremtővel való összetapadás helyét?
Szükségünk van a cél, a Teremtő nagyszerűségének az érzésére, és hogy ez egyre erőteljesebben lángoljon bennünk.
2012.12.19, A Napi Kabbala lecke 4. részéből, “A Kabbala Bölcsessége és a filozófia”
KN
