Ugyanazok a szavak, csak lehámozva a héja
Mi a törött helyből érkeztünk, egy vágyból, amely nem érti mi a Szentség, mi a spiritualitás. Mi ezt a megértést építjük fokozatosan, hosszú időn keresztül. Ennélfogva ezek a szavak nem változnak, sem az út kezdetén és sem a végén, továbbra is ugyanazok a szavak maradnak: adakozás, szeretet. De minden alkalommal ahogy a személy halad előre, elkezdi érezni a szavak mélységét egy precízebb formában.
Mintha vennél egy zöldséget, amelyet sok réteg borít,- például a hagymát,- és lassan kezded lehámozni rétegről rétegre, több tucat réteget lebontva, egyre mélyebbre hatolva. Pontosan ebben a formában héjazzuk le a kérgeket a szavakról, minden alkalommal több értelmét érezve a fogalomnak, ami minden szó mögött rejlik.
Amikor egy szó, egy koncepció elkezd tisztázódni, akkor az összes többi is elkezd tisztázódni, hiszen minden összefügg egymással. Így a személy fokozatosan kezdi megérteni, hogy mi is az amiről a kabbalisták írnak.
Valahogy elkezdi megérteni az értelmében, de még mindig nem az érzelmében éli át. Ez létrehoz benne egy hatalmas hiányérzetet, sóvárgást, hogy képes legyen elérni! Szinte egy idiótává válik, minél jobban halad előre. Ha a személy anélkül haladna előre a spiritualitás elérése felé, hogy rendelkezne az égő “szívbeli ponttal”, akkor egyszerűen az értelmével tanulna, mint egy tanuló, csak elméletben értene meg mindent. Még ha úgy is tűnik neki, hogy érez vagy megért valamit, nincs belső konfliktusa az érzelme és az értelme között, így ő “egyirányú” módon halad előre, amelyet az elméje irányít.
Ha rendelkezik mind a érzelemmel, mind az értelemmel, és fejleszti a spirituális edényét, akkor összezavarodik. Érzi, hogy kezdi elveszíteni a kontrasztot. Úgy érzi, hogy érzékenysége és értelme nem a tanulmányi szintjének megfelelően növekszik.
Az értelme csak az érzelmek eredménye. Ugyanis minél inkább fejlődnek az érzelmei, az edénye, a hiányérzete, csakis abban a mértékben fejlődik személy értelme. Tehát nagyon “primitívvé” válik, nem intelligenssé, nem filozofálóvá. Ő okos, de csak azokon a határokon belül, amelyeket a szívében érez. Ezt hívják, a szív bölcsességének, mert a szív kényszeríti a személyt, hogy bölcs legyen.
Miért jó az, ha az ember elveszíti éles értelmét, és teljes egészében a belső érzéseiben él, és az válik céljává, hogy csak az érzelmeit fejlessze? Mert különben továbbra is bizonytalan és korlátozott marad, így viszont biztos lehet abban, hogy ő aggódni fog a szíve fejlődése miatt. Hiszen mindent megkap a saját spirituális edényén, az érzelmein keresztül. Az a személy, aki az érzelmei által működik, nem tekinthető a mi világunkban intellektuálisnak.
Ennek eredményeként, ez az állapot arra kényszeríti őt, hogy felgyorsítsa és fejlessze az érzelmeit, mivel érti és érzi, hogy ő nagyon korlátozott, a szíve érzi ezeket a nagy korlátokat. Így egy önző, primitív, egyirányú módon képes csak érteni, és a szíve csak nagyon keveset érez.
Tehát a személy megérti, hogy nem marad más választása, rájön, hogy ki kell tárnia a szívét. Ennek az erős nyomásnak az eredményeként nő az irigysége. A vágya és a tisztelete nyomja a spirituális szív megnyílása felé. Ez egy tehetetlen helyzet, mert a Teremtő leblokkolta minden egyéb fejlődését.
Olyan lesz mint egy idióta, nem lesz képes hallani és érezni. Vannak, akik éles elmével rendelkeznek, nagyon jól értik pl. a politikát, a tudományt, vagy különböző ügyleteket, de nem képesek összekapcsolódni, hirtelen nagyon egyszerűvé válnak, és csak a szívük vágyát követik. A mi világunkban ez az úgynevezett “állati” szint “. Az “Ádám” (Ember) szintjének hívják azt, akit az értelme irányít. De a korlátozás arra kényszeríti a személyt, hogy kinyissa a szívét minden módon és minden áron, hogy kifejlessze a spirituális edényét, az érzelmi csatornáit. Különben elvesztettnek érzi magát, és nem érti meg, mi az adakozás.
2013.03.27, Báál HáSzulám írásaiból, 52-es Levél
BS
