Baal HaSulam (továbbiakban Baal HaSulam írásaiból)

A Facebook oldalamról:  Michael Laitman 20/09/22

1979. február egyik hideg, esős estéjén, amikor Chaim Malka barátommal szokásosan elmélyültünk a Kabbala könyvekben, rájöttem, hogy ez reménytelen. 

– Chaim – mondtam –  menjünk, és találjunk magunknak egy tanárt, most rögtön. 

Beültünk az autóba és elhajtottunk Bnei Brakba, egy ortodox városba, ahol hallottam, hogy az emberek Kabbalát tanulnak. Ahogy az eső áztatta a szélvédőt; Szinte vakon vezettem, nulla láthatóság mellett. De belülről hajtottak; Folytatnom kellett.

Miután beléptünk a városba, fogalmunk sem volt, merre menjünk. Hirtelen megláttam egy járdán álló férfit, aki arra vár, hogy átkeljen az utcán. A szakadó esőben egyedül ő volt a környéken. Letekertem az ablakot, és belekiabáltam a zuhatagba: “Hol tanulmányozzák itt a Kabbalát ?!”

A férfi hanyagul rám nézett és így szólt: – “Forduljon balra, és vezessen a gyümölcsös felé. Az utca végén meglát egy házat, szemben; ott tanulmányozzák a Kabbalát. ”

Abban a házban, a gyümölcsös mellett, találkoztam tanárommal, Rav Baruch Shalom HaLevi Ashlag-gal (RABASH), Rav Yehuda elsőszülött fiával és, Leib HaLevi Ashlag utódjával, aki a 20. század legnagyobb Kabbalistája volt, akit Baal HaSulam néven ismertek  a Zohár könyvéhez írt Sulam (Létra) kommentárja után.

A következő tizenkét évben RABASH személyes asszisztenseként szolgáltam, és elsődleges tanítványa lettem. Tanultam nála reggel három órát, este pedig két órát mindenki mással. Tanultam vele akkor is, mikor egyedül voltunk, és miközben a napi kirándulásokra vittem a tengerpartra vagy a parkba. Minden második hétvégén is tanultam nála, amikor együtt töltöttünk a hétvégét, és tanultam, amikor két alkalommal egy hónapig kórházban feküdt. Feltettem neki minden kérdést, amit csak tudtam a spiritualitással kapcsolatban, akár órákon át kérdeztem, vezetés közben, vagy amikor akármilyen más lehetőség adódott. – kérdeztem tőle, mert tudnom kellett. Tudtam, hogy ő az “utolsó Mohikánok közül való”, azaz, az utolsó láncszem az évezredekre visszanyúló vonalban, és tudtam, hogy ezt a tanítást folytatnom kell. Minden órát rögzítettem, és jegyzeteltem a szavait. Felszívtam tőle mindent, amit csak tudtam, a szavak külső és belső jelentését, így tovább tudtam adni őket, amikor eljött az idő.

Néhány év elteltével, amikor RABASH azt mondta nekem, hogy szükségem van barátokra, akikkel  gyakorolhatom a spirituális munkát, negyven diákot hoztam neki. Nekik kezdte el megírni, a felbecsülhetetlen értékű cikkeit az ember előrehaladásáról, egy állhatatos emberről, aki Kabbalistává válik- aki ismeri az emberi természet legbelső finomságait, és a Teremtővel való kapcsolatát.

RABASH cikkei nemcsak tanítványai előtt nyitották meg az utat, hanem mindannyiunknak, azaz minden egyes ember előtt. Most ezek a cikkek világítótornyok, amelyek utat mutatnak mindazoknak, akik el akarják érni a spiritualitást. Megtanítanak minket arra, hogyan viszonyuljunk egymáshoz, és hogyan viszonyuljunk az érzelmekhez és állapotokhoz, amelyeket útközben felfedezünk bennünk. RABASH, akárcsak az apja a maga módján, “úttörő” volt. A végtelen bátorság, együttérzés és az emberiség iránti szeretet nyomdokaiba lépett.

1991-es halála után az emberek arra kértek, hogy kezdjek el tanítani. RABASH is arra biztatott, hogy tanítsak akkor, amikor még vele voltam, így amikor az emberek felkerestek, beleegyeztem, és létrehoztam egy tanuló csoportot, amelyet Bnei Baruchnak (Baruch fiai-nak) hívtunk. Valóban, akkor arra törekedtünk, és most is arra törekszünk, hogy kiérdemeljük a nevet és, mi legyünk tanítóm spirituális gyermekei.

Ma, amikor elmúlásának 29. évfordulójáról emlékezünk, remélem, hogy továbbra is kiérdemeljük a Bnei Baruch nevet, a szeretet és az egység útján járunk, és Kabbala hiteles bölcsességét elterjesztjük az egész világon, minden szomjas léleknek.

„És miután megszereztem a szeretet ruházatát, a szeretet szikrái kezdnek ragyogni bennem, a szív vágyakozni kezd az egységre a barátaimmal, és nekem úgy tűnik, hogy a szemem látja a barátaimat, a fülem hallja a hangjukat, és az én szám beszél hozzájuk, a kezek ölelkeznek, és a lábak egy körben, szeretetben és örömben táncolnak velük együtt. Túllépem testi határaimat, és elfelejtem a barátaim és a köztem lévő hatalmas távolságot … és úgy tűnik számomra, hogy a világon nincs más valóság, csak az ami a barátaim és én. Ezt követően még az „én” is törlődik, elmerül, összekeveredik barátaimban, amíg ki nem állok és kijelentem, hogy a világon nincs más valóság, csak a barátok” (RABBASH, 8. levél)  

forrás: https://laitman.com/2020/09/my-teacher-and-i/