disszemináció

Báál HaSzulam, “Béke a Világban”: A kollektíva és az egyén az egy és ugyanaz. És az egyén nem károsodik mivel a kollektíva rabszolgájává válik, mivel a kollektíva szabadsága és az egyén szabadsága az ugyancsak egy és ugyanaz. És ahogy ők osztoznak a jóban, ugyanúgy osztoznak a szabadságban is.

Mindez fokozatosan válik nyilvánvalóvá, a negatív formából, az ellentétből. Az a sötétségebn jelenik meg, az emberek korrekcióra való kényszerítése nélkül, más szóval csakis a szenvedés formájában, annak érdekében hogy mi megérthessük, felfogjuk, és beleehyezzünk a saját szabad választásunk alapján abba, amit meg kell tennünk, hogy milyen módon kell elfogadnunk a természet törvényeit.

Nem szabad azokat egyszerűen ösztönszerűen elfogadnunk, vagy azáltal, hogy nincs más lehetőségünk a cselekvésre, ahogy az a kövületi, növényi és állati szinteken megtörténik, hanem ehelyett beleegyezéssel, és vággyal kell ehhez eljutnunk. Nekünk arra olyan szinten kell vágyakoznunk, hogy még akkor is ha a szenvedés nem helyezne ránk nyomást, mi mégis arra aspirálnánk.

Ezért jelenik meg a szenvedés számunkra. Az eljuttat minket egy üres helyre, ahol elkezdünk keresni, és ilyan módon ebből a sötétségből mi magunk építjük fel az isteni rendszert. Azáltal hogy magunkat vákumban találjuk, mi kötelékeket, és kapcsolatokat találunk – a jövőbeni szerkezet építőelemeit, és elkezdjük azokat elrendezni megfelelő helyeikre.

Én egy épületet építek, és az építés ezen folyamatában én érzem a Természetet magam mellett, mely már eredetileg létezik. DE ez mégis olyan, mintha én magam formáznám annak rendszerét, azt adakozásban kifejezve, a sötétségben.

Ez az ahogy megteremtem és megszerzem az Univerzum teljes rendszerét. És akkor megértem a teljes valóságot az utolsó részletig. Én megértem és érzem azt az erőt mely azt megteremtette, és én csatlakozom a Teremtőhöz ameddig el nem érem a teljes tökéletességet.

Azonban én az építés folyamatát szenvedésként élem meg. Én nyomás alatt vagyok annak érdekében, hogy elkezdjek gondolkozni: Hogyan vagyok képes megtölteni az ürességet, milyen kell a rendszer szerkezetének lennie? Nekem meg kell találnom annak minden összekapcsoló ízületét. A Kabbalisták írnak nekünk az adakozás iránti szándékról, és mi okos dolgokat mondunk a leckék alatt az élet helyes megközelítéséről, de nem tudjuk hogyan is váltsuk valóra mindezt. Még akkor is ha memorizáljuk az összes szöveget kívülről, az sem segít minket.

Csak a Reformáló Fény magunkra vonzásával válunk bölcsebbé korrigált tulajdonságaimban, és értem meg hogyan kell a rendszert felépíteni. Én vagyok annak alapanyaga, ennél fogva elkezdek a többiekhez megfelelően viszonyulni. Ez az én építkezésem. Ilyan módon én korrigálom magamat, és megépítem a rendszert.

Ennél fogva most és a jövőben mi csak negatív impulzusokat kapunk, azaz szenvedést. Semmi mást nem kaphattunk a szenvedésen kívül, mivel egyénként nem lenne meg a lehetőségünk arra, hogy magunkhoz gyűjtsük a rendszert saját magunk által.

És mindez azt jelenti, hogy a Kabbala bölcsességének terjesztése által, és ezen dolgok elmagyarázása által a világ számára mi képesek leszünk lecsökkenteni a szenvedés mértékét, és azt az időtartamot mely arra szükséges, hogy “megemésszük” annak ránk gyakorolt hatását. Teljesen függetlenül attól, hogy valaki hogyan hallgat oda, mennyi tudást szerez meg, az soha nem veszi el tőle a lehetőséget hogy személyesen részt vegyen a rendszer építésében.

Nekünk a Végtelen Világ összes részletét egybe kell gyűjtenünk, és mindezt saját magunknak kell megtennünk. Nem kiabálhatunk csak egyszerűen: “Adjál nekem tökéleességet!”. Nekünk tudnunk kell, hogy pontosan mire is van szükség mindehhez, és hogy pontosan mit is akarunk szintünknek megfelelően. Az út különböző szintjein más más formában kiáltunk fel – de azért kiabálunk hogy megkajuk a szükséges erőket.