Minden a helyes összpontosítástól függ
Még nem ismertük fel, hogy a teljes világképünk az emberi társadalom prizmáján keresztül alakul ki. A különbség az állati szint és a mi, emberi szintünk között, pontosan abban a tényben rejlik, hogy mi képesek vagyunk egy környezet felépítésre.
Mi is csoportosulásokban, nyájakban élünk, mint az állatok. Majd később elkezdtünk egy bizonyos kapcsolatot szervezni köztünk, hierarchiába szerveztük az embereket, és funkciókat osztottunk ki közöttük. A fejlődésünk ez által felvett egy szociális tulajdonságot, ha bár ez még mindig egoisztikusan bomlott ki, természetesen, ösztönösen, a természet parancsa által. Még is emberekké váltunk.
Még csak el sem tudjuk képzelni, milyen lenne teljesen egyedül élni, az emberi társadalom emlékezete nélkül. Egy ilyen helyzetben lévő ember, kizárólag állati szinten élhetne.
Ebből világos, hogy nem a saját módján érzékeljük a valóságot, hanem a környezeten keresztül. A közösség felnevelt engem, felruházott viselkedésekkel, diktálja a modellt, amin keresztül látnom kell a világ történéseit, hogyan fejlődnek a dolgok, és hogyan kell elfogadnom, amit látok. Az elmém és az érzéseim programozottak, a közösség értékrendszerének megfelelően, amiket ez a közösség kondicionált bennem, az életem első húsz évében. Nem olyannak látom a világot, amilyen, hanem a közösség által rám erőltetett képeknek megfelelően.
Hasonlóan a spirituális közösségben át kell adnunk az embereknek a mi világképünket, a szeretet prizmáján, a másoknak való adakozás törekvésén áttöltve azt, minden személyes előny felmutatása helyett. Az adakozásnak meg kell szereznie a lehető legnagyobb fontosságot, minden ember szemében.
Ugyanakkor az ember világképe még mindig a program alapján épül fel, amelyet a közösség „helyezett el” az emberben. Ez természetes, mivel ez az egyetlen módja annak, ahogyan a világra kell tekintenünk. Az ember önmagában, csak egy megfigyelési pont, mivel az elemzés és megértés a közösség normatíváiból jön, amely azt mondja neki: Ez fontos, ez nem, ez ezt jelenti, ez meg valami teljesen mást. Ez olyan, mintha egy mátrixot építenénk valaki elé, amelyen keresztül az láthatja a Felső Fényt. Különben lehetetlen lenne látni.
Másrészt, most megfigyelhetjük a Felső Fényt az ember társadalom mátrixán keresztül.
Így maximálisan belefoglaltatunk a csoportba, használva Baal HaSulam and Rabash anyagait. Ez az, ahogy új látomás épül a világról bennünk. Ez nagyon világos, amikor kezdőkre tekintünk. Eljönnek a leckékre, mintha egy másik világból érkeznének, majd fokozatosan alkalmazkodnak a mindig különböző irányokhoz, látásmódokhoz, értékekhez. Lépésről lépésre kerülünk közelebb hozzájuk, és ők megváltoztatják a látásmódjukat, polarizációjukat, az érzékelt képeiket. Ugyanabban a világban, más létezési formában megy át mindez előtte.
Majd a leckék végén a kapcsolat megszakad velem, rideggé válik, és minden eltűnik. Legközelebb szétesve térnek vissza megint, egy torzított felbontásban. Minden leckén sok idő elmegy azzal, hogy ismét összpontosítani tudjanak, megértsék a részleteket, és hogy ami a számukra szétesett dolog újra egy legyen a szemükben.
Képtelen vagyok ezt minden alkalommal megtenni. Mindenkinek saját magának kell összpontosítania az egyesülésen keresztül, hogy minden egyes kölcsönös akción keresztül folyamatosan fenntartsuk a spirituális fókuszt. Egy kicsit jobban kell fókuszálni, aztán megint egy kicsit jobban, mintha egy távcső felbontását állítanánk a két lencse forgatásával, hogy azok egybe essenek, a spirituális cél irányába.
Mindent a barátok közötti szeretet határoz meg. Ez a fókusz, amely megengedi a Teremtő megpillantását. A barátok egyetlen irányba hozzák az érzéseimet, és az elmémet, a szeretet irányába, amelyet a felebarátaimmal szemben kell éreznem, és akkor igényelni fogom, hogy csak őket vegyem tekintetbe, és hogy csak azon járjon az eszem, hogy nekik hogyan segíthetek. Folyamatosan erre koncentrálok, a csoport eszközein keresztül, és én pedig a legvékonyabb vonalra is összepontosítok. Ez az, ahogy felfedezem a Teremtőt.
KN
