Hogyan használjuk a egyén különlegességének érzetét az egész világ hasznára
Annak érdekében, hogy elérjük a teremtés célját, egy különleges erőre van szükségünk – egy olyanra, mely rajtunk kívül áll, létezik. Ennek az erőnek a segítsége nélkül minden igyekezetünk, hogy elérjük a Felső Világot (más szóval, hogy képesek legyünk a szeretet és adakozás tetteit végrehajtani) reménytelen. Ez azért van, mivel egész természetünk a megszerzés iránti vágy. Még akkor is, ha felmérjük a többiek szükségleteit, mindazt félelemből tesszük, mivel az a személy akinek adakozunk olyan közel áll hozzánk, hogy úgy érezzük a saját magunk része.
Minden tettünk hajtóereje a saját magunk imádata. Ennél fogva nem vagyuk képesek igazából törődni a másokkal, és nekik bármit is adni. Azzal a vággyal rendelkezünk, hogy magunkat akár mások kárára kielégítsük, amit önzőségnek nevezünk. Ez az a vágy, mely az emberiséget megkülönbözteti az állatvilágtól.
Amikor az ember korrigálatlan, rosszabb, mint az állatok, de amikor eléri korrekcióját egyenlővé válik a Teremtőhöz. A világon minden személy egyéninek és különlegesnek érzi magát, de amikor ez az érzés önzőséggel párosodik, a legrosszabb állapottá változik, a Természet legpusztítóbb erejévé.
Azonban ennek is meg van a célja: fel kell fedezzük visszataszító mélységünket ebben az állapotban annak érdekében, hogy kiválogathassuk a korrupt formát az egyéniség és különlegesség érzetéből. És akkor valóban képesek leszünk a Teremtőhöz fordulni, arra kérve Őt, hogy megváltoztassa a módját, ahogy ezt az érzést használjuk. Akkor ez az érzés a mindenki számára szolgáló jósággá és szeretetté változik, ahol minden személy többiek iránt érzett szeretete egyéni és különleges lesz.
