Mi történik velem, hol vagyok én?
Állandóan ki kell, hogy egyensúlyozzam magam, mint egy rakéta, amely állandóan korrigálja az irányát az úton. Állandóan viszonyítom magamat, a csoporthoz, a tanár tanácsához, és ez által megépítem az irányomat a cél felé.
Érzékelem a folyamatos eltéréseket, amelyeket az egóm okoz, és amely felébreszt bennem különböző zavarokat, majd ismét korrigálom magam. Állandóan felfedezem, hogy ez eltérít a helyes irányról! Ha nem érzem ezt a az eltérést, akkor lehetséges, hogy én egy nyitott űrben lebegek, és nem tudom hol vagyok.
A rakétának állandóan meg kell határoznia, az útvonaltól való eltérést, valamihez viszonyítva Ez megadja neki a számítást, amely meghatározza az állapotát. Ha semmilyen viszonyítása nincs, azaz a pályájának a vonalán van, akkor nem képes érezni, hogy hol van, mintha ő egyáltalán nem vizsgálná önmagát.
Mi is ebben a formában tudjuk megvizsgálni magunkat. Ha érzem a letérést, azaz idegen gondolatokat, idegen vonzásokat és lebecsüléseket kapok – ezek lehetővé teszik nekem, hogy vizsgáljam az letérést. Jó, hogy én ezt érzem. Most a legfontosabb, hogy meghatározzam a helyes viszonyomat ezekkel.
Van egy kezdet és a végső cél, amit egy vonal köt össze. Nekem állandóan mozgásban kell lennem a vonalhoz képest, és vizsgálnom kell az eltérésemet hozzá. Ez azt jelenti, hogy állandóan az egyenes vonalra akarok visszatérni.
Van egy pontos helye az útnak, amelyet mi nem érzünk, mintha eszméletlen állapotba lennénk, letértem az útról és nem vettem észre. Azután innentől visszatérek az eszméletlenségből és megszerzem a felébredési pontot. Hirtelen felfogom, hogy letértem: “mi történt velem, hol vagyok?” Így dolgozunk mi.
Tehát, ha valaki zavarodottságot érez, és eltérést – ez jó. Nekünk csak arra van szükségünk, hogy elkezdjük ebbe belehozni a kreatív hozzáállást és megépítjük magunkat, hogy érezzük a letérést.
BS
