Minden vágy eggyé egyesítése
Mindannyiunkban van egy vágy, ami eltört. Ennél fogva a vágyunk egy részét saját magunknak érzékeljük, amit a Kabbala „gyökérként, lélekként és a testként” ír le, és a vágyunk másik része rajtunk kívül létezik. Ebből a hozzánk közelebbit „öltözetnek”, a távolabbit „palotáknak” vagy külső térnek hívja. Viszont a valóságban mind hozzánk tartozik, és az érzéseinkben létezik; csak pusztán azt képzeljük, hogy valami a vágyunkon kívül létezik.
Van egy nagy különbség a belső és a külső vágy között. A határt, ami elválasztja őket Parszának hívjuk, a törés erejének. Mintha érzéstelenítést kapnánk, hogy ne érezzük, hogy a vágyunk egy része hozzánk tartozik. Képzeld azt, hogy érzéstelenítést kaptál, és levágják a lábad. Ugyanakkor beszélsz emberekhez, nevetsz, és semmit nem érzel; folytatod az életed élését.
Viszont a „külső vágyhoz” való helyzetünk még szélsőségesebb. Ahelyett, hogy azt éreznénk, hogy nem a mienk, még azt is érezzük, hogy velünk ellentétes, sőt ellenséges hozzánk. Kevésbé érezzük fontosnak, mint saját magunkat, és csak arra tudunk gondolni, hogy hogyan használjuk, hogyan zsákmányoljuk ki.
Sőt mi több, ez az egyetlen oka, hogy egyáltalán észrevesszük. Milliárdnyi testet öltése létezik a vágynak a világban, ha nem tudjuk, hogyan használjuk azt a saját hasznunkra, fel sem figyelünk rá.
A törés ereje örömöt kelt bennünk a vágyunk gyilkosságából, égéséből, kizsákmányolásából. Teljesen megbolondít minket, hiszen így magunknak ártunk és meg sem értjük, hogy azt tesszük!
Mások bántása az összes lehetséges úton valójában feltárja a sérülést, amit magunknak okozunk. Csak képzeljük el a csalódottságot és fájdalmat amit éreznünk kell még.
Tehát hogyan gyógyítjuk meg ezt a csalfa vakságunkat? Ezért olvassuk a Zóhár könyvét és akarjuk, hogy segítsen rajtunk. Szeretnénk, hogy az ereje hatással legyen ránk, és adja nekünk vissza a részt, hogy kijavíthassuk.
Látni akarjuk, hogy ezek az idegen vágyak (más emberek), valójában a sajátjaink, hogy korrigálják a törés erejét és egyesítsék a vágyunk öt részét. Akkor semmi sem marad rajtunk kívül, ami arra kényszerítene minket, hogy ne a saját részünkként fogadjuk el.
Amikor a vakságunkat meggyógyítjuk és a szemeink kinyílnak, érezni fogjuk, hogy mind mi vagyunk – – a lelkünk edénye. Minden rajtunk belül működik, beleértve a Felső Fényt és a Teremtőt.
Ennek a résnek elválasztottságnak a keresztülhidalásán eggyé egyesítjük a Fényt és a Klit.
