Egy tüske az ujjunkban, avagy hogyan olvassuk a Zohárt
A Zohár olvasása egy nagyon különleges olvasás. Mi az élvezet megszerzésére irányuló vágy vagyunk. A Teremtő növeli ezt a vágyat bennünk, és elvezet minket a csoporthoz. Mi olyan emberekről beszélünk, akiktől belső evolúciójuknak megfelelően már elvárható hogy elkezdják felfedezni a spiritualitást.
A csoporttól én megkapok egy plusz vágyat, melyet úgy hívunk, hogy “aspiráció”, melyet én a csoportban végzett munkámnak köszönhetően szerzek meg, miközben arra teszek erőfeszítéseket, hogy egységre lépjek barátaimmal. Annak ellenére hogy nem vagyok hajlandó velük eggyé válni, én ezen dolgozom minden lehetséges eszközzel hogy barátaimtól megkapjam a felébresztést.
Ennél fogva én a következőket kapom meg a csoporttól: 1. Egy hozzáadott felébresztés, vagy a spiritualitásért való vágyakozást, 2. a gonosz felismerését, a saját önző természetem megismerését, és azt a tudatot hogy nem vagyok hajlandó egységre lépni a többiekkel, 3. a Teremtővel való azonosulás céljának értékét, az adakozás elérésének fontosságát.
Mindezen feltételeket ismerve én belekezdek a Zohár olvasásába. Most miközben én a Zohárt olvasom azzal a vággyal, hogy elérjem az adakozást, azzal a tudattal hogy felismerem az élvezet megszerzésére szolgáló vágyammal, én felhasználom az extra vágyakozást melyet a csoporttól kaptam, és követelem az átváltozást.
Azonban mit jelent mindez, hogy “követelem az átváltozást”? Amennyiben én már ezen vágyakon belül vagyok, és ezen erők már működnek rajtam, akkor én bizonyosan átváltozom, mivel a Zohár önmagában a Fény.
Mit jelent az, hogy “én magamra vonom a Fény, azt magamra vonzva”? Az én a tanulással kapcsolatos attitűdömnek olyannak kell lennie, hogy ebben a pillanatban, miközben a Zohárt olvasom, én megcsapolom a Fény erejét, hogy az hathasson rám, átváltoztasson engem, és korrigáljon engem.
Önmagában a Fény semmit sem tesz. A vágy növekszik, és megváltozik annak az állandó Fénynek köszönhetően mely abszolút nyugalomban marad. Ennél fogva amikor én átváltozást követelek a Fénytől, azt valójában nem a Fénytől követelem. Én azt kérem, hogy a vágyam változzon meg, és az erősebbé válljon a Fény követelésében.
Amíg a Zohárt olvassuk a fenti módon kell gondolkodjunk. Ennek eredményeképpen mi megértjük majd azt, hogy minden rajtunk múlik, és mi egy megváltoztathatatlan erővel állunk szemben mely hajlandó segíteni, és minket jobbra megreformálni.
Ennél fogva én a Zohár Könyvének olvasását az összes korrekcióra irányuló követelésemmel kezdem meg, egy nagyobb önző vággyal mely a Fénnyel áll szemben, a változásra irányuló vággyal, és azt akarván, hogy legalább valamilyen formában képes legyek a Fénnyel azonosulni. Éreznem kell ezt a központi követelést a megváltozásra a megszerzés iránti vágyon belül, mint egy tüskét mely állandóan zavar engem.
Ennek kell lennie a Zohár olvasásával kapcsolatos megközelítésemnek. Éreznem kell ezt a “tüskét”. Végül is, ha egy tüske lenne az ujjamban, akkor bármennyire is próbálkozom, nem lennék képes a tanulásra, olvasásra és hallgatásra fókuszálni az erőteljes éles fájdalom miatt, mely eltereli a figyelmemet.
Éreznünk kell ezt az “éles fájdalmat” magunkon belül, miközben a Zohár Könyvét olvassuk, oly módon, hogy az nem múlik el. Abban a pillanatban, hogy abbahagyom annak érzetét, én többé nem a Tórát tanulom, hanem csak valami divatos tudományt, ahogy az írva van: “Hidd el, hogy a nemzetek rendelkeznek bölcsességgel”.
“A nemzetek” azok, akik nem kívánnak megváltozni. Amennyiben a személy változásra vágyik, az azt jelenti, hogy ő “a Tórát tanulja”, mivel az abban található Fény reformál, és visszatérít minket a Forráshoz, a Teremtőhöz. Ez az ahol a különbség rejlik.
Ugyanaz a személy lehet “a nemzetek” egyik pillanatban, és “Izrael” (a Teremtőre aspirálva) a következő pillanatban. Ahogy a személy nem akar megváltozni, őt úgy tekintjük, hogy “a világ nemzetei”. És akkor ő csak divatos tudást tanul. Abban a pillanatban a személy meg akar változni, és a Teremtőhöz akar hasonlítani, akkor ő a “Tórát tanulja”, azaz a Reformáló Fényt követeli.
hzs
