Körömön kívül van csak ébresztés
Bál HaSzulám : Mátán Tórá (Létra Gazda: A Tan adása) c. cikke: “Mielőtt elérjük az Odaadást, akár a társnak, akár a Teremtőnek, előtte ürességet érzünk.
Az eléréskor felmegyünk , felelmelkedünk a második természetünkbe, ahol kiérdemeljük az élet célját,a teremtőhöz való ragaszkodást. Az adás a társaknak az elvezet a teremtőnek
való adáshoz,s ez közeli és gyors feltárulás, tanulás a tévedésekből.”
Amikor csak gondolunk az odaadásra, ez rögtön zavart okoz bennünk és gyengeséget, szellemit és fizikait s azonnal menekülési vágy fog el.Ha valaki ezt éli meg, az jel, hogy
nincs a megfelelő társas környezetben. nem a fizikai jelenlétükre van szükség, hanem a közös felépülési vágyba való belépés a cél. ha ez sikerül, akkor képesek vagyunk ebben a közös vágyban érezni az időtlenséget és azt, hogy ez támogat, erősít. Az is, aki már magas odaadási – szellemi – szinten van, akár egy “kicsiny” (alacsony szintű) csoporttól is megkaphatja ezt az erőt.
Világos, hogy ürességet érzünk, amikor az odaadásban vagyunk, akár társnak, akár a teremtőnek. Hiszen nincs érdekünk az odaadásban, s elérésre kell jutnunk ahhoz is, ha hallani vahy olvasni akarunk róla csak.A megvalósítása pedig egyszerűen lehetetlen. ha képesek lennénk látni a valóságot, akkor már a gondolatokban s a vágyakban és a jótetteinkben is azonnal feltárulna nekünk az önérdek s látnánk, hogy egy cseppet sem izgat minket a másik jóléte igazán. Akárhogy is, de világossá válna, hogy minden gondolatomban csak az önközpontúság, a saját haszon elve vezet minket. Olyan a természetünk, hogy azt hazudjuk magunknak, hogy a másik érdekében teszünk valamit.
Mi lehet az orvosság erre a betegségre? Bál HáSzulám szerint “az elérés felemel második természetünkbe”. Talán az igyekezetem, a fáradozásom emel fel? Azonban nem én magam viszem át magam az első természetből a másodikba. Senki nem képes felvonzani magát a “felső kapukig”.Mind belemerültünk az egoista természetbe és egy cseppet sem tudjuk magunkat kirántani ebből. Egyetlen pont van, a hordozó edény megtörése, amikor a köztünk lévő kapcsolat erősítésével önmagamonn kívülre tudok jutni. Ha többen együtt törekszünk a társakhoz való kapcsolat javítására, akkor kilépünk saját köreinkből és egy “plusz” erő jön létre (a közös vágy a felépülésre), ami kivezet az egosita önközpontúság köreiből mindannyiunkat.
Ez a plusz odaadás, mivel hasonlít a felső adó-erőhöz, bevonzza a szükséges többlet erőt. Mivel a megvilágító Fény az Egy, s mi is törekszünke ggyé válni, egy ember-egyszívvel, s ez bevonzza felépülés visszhangzó fényeit. Ez a reflexív, visszhangzó (héber: hidhéd) megvilágítás az, ami eggyé forraszt s a különbségek mellékessé válnak, eltűnik a fontosságuk.
Az azonos alakúság törvénye szerint, minél erősebbek a kötelékek, annál erősebb a megvilágító Fény.
És így eljutunk, hogy mind része leszünk egy közös Szellemnek (nesámá, lélek), amiben egyeknek érezzük magunkat, amiben nincs zavar és megjelenik az odaadás.
Bál HáSzuláűm írja a Sámáti-ban, hogy “nem tudunk a saját körünk fölé” emelkedmni, csak ha a társainkkal veszzük körülm magunkat.
tehát amikor a társaink lélekszikrái vesznek körül, akkor a teremtőhöz ragaszkodunk, (geo)
