Hogyan nyerjük meg a magunk ellen vívott kűzdelmet?
A személy kegyetlen harcot vív a teremtés célja felé vezető úton, mindenfajta problémákkal küzdve, birkózva. A cél elérése valójában annyira nehéz, hogy az gyakorlatilag lehetetlen, mivel természetünkkel ellenkezik. Mi nem vagyunk képesek természetünk fölé emelkedni, nem rendelkezünk az ehhez szükséges erővel.
A személy csak azon lehetőségek körén belül képes működni melyeket megkapott. A cél melyet keresünk, amint megpróbáljuk felfedezni a spirituális valóságot, és megpróbáljuk elérni a forma azonosságot a Teremtővel, az felettünk áll, és ellentétes saját tulajdonságainkkal, ezáltal a személy egyszerűen képtelen minderre.
Ennél fogva Rabash azt mondja, hogy egy emberek egyesült csoportjának kell összeállnia, egyetlen helyen, egyetlen ember vezetésével, a Felső behatás alatt, a tanártól, a Teremtőtől, a csoporttól és a csoport összes tagjától. A személy csak akkor válik képessé arra, hogy lépést tegyen természete megváltoztatására.
Nem annyira nagy baj az, hogy nem vagyunk képesek magunkat megváltoztatni. A probléma az, hogy mindennek ellenére mi állandóan egyedül próbáljuk meg elérni a célt, mi mérgessé válunk, mi nyomás alá kerülünk, és úgy próbálunk működni ahogy ahhoz ebben a világban hozzászoktunk – támadva újra és újra, kollektív erőfeszítést téve. Azt hisszük hogy majd harcolunk és győzedelmeskedünk.
De nem érhetünk el sikert ilyen módon. Előbb utóbb el kell jutnunk egy olyan állapothoz amikor már valóban rettenetesen akarjuk a vágyott célt, de mégsem vagyunk képesek azt elérni. Ez az a felismerés amelyhez el kell jutnunk.
Harcolnunk kell, meg kell próbáljuk, de minél többet mondogatjuk azt, hogy szükségünk van segítségre Felülről, annál kevesebb energiát vesztegetünk majd el hiábavalóan.
Miért kellene fölöslegesen harcolnunk ez ellen a szörnyeteg ellen, mely nem más mint saját önző természetünk? Mi nem leszünk képesek legyőzni egónkat saját erőnk által, mivel saját erőnk is ugyanattól az egótól származik. Lehetetlen az egót egosiztikus erőkkel legyőzni, a személy csak önmagát csapja be.
Ezért kaptuk meg a csoportot. A személy elkezdi megérteni, hogy mindaddig ameddig egyedül küzd, megmarad ugyanazon rendszeren belül, egyetlen edényben, saját burkán belül. Csak pörög maga körül, ahogy a kutya kergeti saját farkát, és soha nem lesz képes kitörni ebből a zárt körből.
Amennyiben megérti mindezt, akkor elkezdi a csoportot keresni. Lehet, hogy már hosszú ideje a csoportban volt, de nem fogta fel hogy ezt a környezetet arra kapta, hogy azon belül dolgozzon. Eddig azt hitte, hogy ezek olyan barátok voltak akikkel együtt tanulhat, együtt ehet, ahogy az mai világunkban szokásos. De előbb utóbb kétségbe esik majd saját erejéről és megérti majd, hogy szüksége van segítségre Felülről.
Nem látja még a Teremtőt, és nem tudja, hogy forduljon Ő hozzá. Nem tudja hogy vajon a Teremtő meghallja-e a kérését vagy sem, és hogy vajon Ő reagál-e a kérésre. Lehet hogy egyenlőre csak a sivatagban üvölt, vesztegetve erőfeszítését és szívét kínozva. De nem érzi, hogy bármi amit tesz eredményhez vezetne.
Amikor a személy megérti, hogy elveszett barátai támogatása nélkül, akkor kezd valóban szüksége lenni a csoportra.
Egyébként semmi sem segíthet rajta és életét ugyanolyan állatként fejezi be mint, ahogy megszületett. Attól a pillanattól kezdve elkezd másképpen tekinteni környezetére. Megérti hogy mindazt célirányosan kapta meg, és hogy a Teremtő elhozta őt a jó sorshoz, és azt mondta neki “Vedd magadhoz!”
2012 szeptember 20. Rábásh emlékére mondott beszédből
(HZS)
