A Fény Útja és a Szenvedés Útja
Mi köze a gonosztevőknek és a prófétáknak a Bnei Baruch virtuális csoportjához?
Kérdés, amit kaptam: Helyes azt mondani, hogy a Fény útja nem veszi el a problémákat az ember életéből, hanem az ember, aki ezt az utat követi, egyszerűen másként érzékeli őket? Mivel magasabb szinten van, már nem ugyanazokkal a problémákkal néz szembe, mert megváltozott a hozzáállása – vagy inkább a problémák forrásához való hozzáállása. Viszont ha valaki a Szenvedés útján jár, és ugyanaz a probléma éri, akkor rosszul érzi magát.
Válaszom: Teljesen igaz! Egy felsőbb Fénymezőben létezünk (ez az adakozás és szeretet minősége). Ez a mező koncentrikus gömbökből áll, és minél közelebb van egy gömb a középponthoz, annál intenzívebb az adakozás és szeretet minősége. Minden statikus – csak mi mozgunk ebben a mezőben, és a saját minőségeink változásával változik az érzékelésünk is.
A vágy, vagyis az egyetlen lélek, a gömbök középpontjában lett megteremtve. Ezután eltávolodott a középponttól, elveszítve az adakozás és szeretet minőségét, és darabokra tört (egyéni lelkekre). Ezzel az ellenkező minőséget nyerte el – a megszerzését (egoizmus). Emiatt most a Fénymező legtávolabbi gömbjében létezik.
A lelkeknek „pozíciójuk” van a Fényhez képest, ahogy egy töltésnek is pozíciója van egy elektromos vagy mágneses mezőben. A lélek kapcsolata a Fénnyel (ahogy a töltés kapcsolódik a mezőhöz) egyensúly (hasonlóság) révén történik. Ha a Fény (mező) és a lélek (töltés) minőségei megegyeznek, akkor a lélek (vágy) úgy érzi, egyensúlyban van. Más szóval, a lélek erői vagy minőségei összhangban vannak a Fényével. Ez a homeosztázis állapota.
Amikor a lelkek eltávolodnak a középponttól a periféria felé (azaz minőségükben süllyednek), megőriznek egy Reshimo-t (lenyomatot) minden állapotról, amin keresztülmennek. Amikor elérik a legnagyobb távolságot a középponttól (a Teremtőtől, mivel minőségük ellentétes vele), az elválás (lezuhanás) teljes láncolatáról szóló feljegyzés beépül beléjük. A lelkek (egoista vágyak) ezt a legtávolabbi állapotot úgy érzékelik, mint egy embert (lelket) ebben a világban (mezőben).
Ettől a pillanattól kezdve a lelkek visszaindulnak. Eleinte öntudatlanul haladnak a teremtés célja felé, olyan nyomás hatására, amely abból ered, hogy minőségük nem egyezik a Fénymező gömbjeinek minőségével. A lelkek szenvedést éreznek — ez az érzés abból fakad, hogy egoista minőségük ellentétes a Fényével. Minél nagyobb Reshimók (lenyomatok) nyilvánulnak meg egy lélekben, annál inkább nyomja őt befelé, a Fénymező belső gömbjei felé. Másként megfogalmazva, minél nagyobb az eltérés a ki nem javított Reshimo és a kijavított Fény között, annál rosszabbul érzi magát az ember (és ugyanez igaz az egész közössére is).
Egy bizonyos gömbtől kezdve a Fény hatása a Reshimóra felismerést vált ki a szenvedés okáról. Ez a kérdésként jelenik meg: Mi az értelme ennek a szenvedésnek, mi az oka és célja? Ez maga az élet értelmére irányuló kérdés. Ekkor az embert elvezetik egy csoporthoz (a környezethez), ahol elkezdheti önmaga kijavítását, hogy hasonlóvá váljon a Fényhez (az adakozáshoz).
„Mindig úgy tűnik, hogy azért szeretnek minket, mert jók vagyunk. De amit nem veszünk észre, az az, hogy azért szeretnek, mert azok, akik szeretnek minket, jók.”
— Lev Tolsztoj
forrás: https://laitman.com/2008/12/the-path-of-light-versus-the-path-of-suffering/
