Van módja annak, hogy kijátszuk a halált
Amikor a személy élete derekához ér elkezd lassan “belecsúszni” a halálba. Nem hirtelen halunk meg, mint ahogy nem válunk hirtelen felnőttekké sem. Gyertyánk – önző vágyunk mely bennünk ég – lassan alszik ki.
40-45 éves korunkig úgy érezzük életünk még előttünk áll, és meg tudjuk találni teljes kielégülésünket. De 40 éves kor felett egyre kiábrándultabbá válunk, és belátjuk, hogy értelmetlen életünk nagy világmegváltó változásaira várnunk. És ezzel elkezdünk lassan “elsorvadni”.
Önző vágyaink egyre kisebbek, és belenyugvóak lesznek, elfogadva azt amink már megvan, ameddig a fejlődés irányában létező vágy teljesen megszűnik. És így meghalunk. Láthatjuk ebből, hogy nem igazából a testünk hal meg, hanem a tovább élés irányában való vágyunk, mely egyre gyengébbé válik.
Van valami, amit tehetünk ez ellen? Mindenki tovább szeretne élni. De miért is akarjuk mindezt – nem elég az a szenvedés amit eddig is megkaptunk? 140 évig akarunk szenvedni 70 helyett? Azért akarjuk ezt, mert a haláltól jobban félünk, mint attól, hogy valamit életünkben elveszítsünk.
Azonban ha a személy egy olyan társadalomban él, mely spirituálisan fejlődik, a társadalom megadja neki az energiát arra, hogy tovább haladjon. Így állandóan úgy érzi magát, mint egy gyermek, aki tele van vágyakkal. És önzősége mellett új vágyat is kifejleszt – az adakozás iránti vágyat. Ez a vágy egyre nagyobbra nő, egyre fényesebben ragyog, és soha nem gyengül meg.
Ez az örökké növekvő vágy új életerőt ad az embernek, és így az aktív, és lankadatlan marad, mint egy gyermek egész életén keresztül. A körülbelül 70 fizikai életéve alatt, soha nem gyengül meg, veszti el hajtóerejét. És ezentúl nem érez veszteséget akkor sem, amikor fizikai teste elhalálozik, de úgy tekint majd erre, mint egy ugrásra a magasabb szintek felé, lelke és vágyai szempontjából.
