Egy érme mely sokat ér
Kérdés:
A Kabbalisták leírnak egy megoldást, és sokan a világban egyetértenek azzal, és végre is akarják azt hajtani. Akkor mi hiányzik még mindig?
Válaszom:
Még mindig hiányzik a sürgősség megértése. Minden ami a spiritualitáshoz tartozik csakis tehetetlenségünk állapotában valósítható meg, amikor akutan élet halál közötti állapotot érzünk. Mint a Sínai hegynél: vagy egységre lépünk, vagy ez lesz halálunk színtere. A személy képtelen kilépni a maga iránti szeretetből akár egy lépést is ha nem látja hogy nincs más választása.
Ennél fogva az úton bármely választás azt követeli tőlünk, hogy mi nagy csapások által legyünk előre tolva: félelmek, aggodalmak, és minden elvesztésének a veszélye, és így tovább. Ezt hívjuk úgy, hogy a “szenvedés útja”. Végül is a Teremtő a természet univerzális törvényét jelképezi, amelyben nincsen protekció vagy kompromisszum.
A másik lehetőség az, hogy a Fény segítségével haladjunk előre, mely felfedi nekünk a helyzetet és megmutatja az igazságot. És akkor minden ember támogat, erősít és hajlandó segíteni bárkit, hogy a csoport érezze a szükségét és készségét annak hogy felfedje valós állapotát.
Amennyiben ennek irányában együtt haladunk, az nem tűnik a továbbiakban szörnyűnek nekünk, mint amikor mi szenvedéseket kapunk. A szenvedés által én egoista maradok, és csak a veszélyt látom magam előtt. Azonban amennyiben én lenullázom magam a csoport előtt, a szenvedés egy százada elég lesz ahhoz hogy azt teljes mértékében érzékeljem.
Azáltal hogy meghajtjuk fejünket a barátok előtt, én felerősítem a szenvedés iránti érzékenységemet. Most én azért szenvedek mert belemerülök önzőségembe. A csoportban én gyorsabb reakciókra leszek képes, és most amennyiben az egó egy százada megjelenik előttem, én nagyobb szenvedést érzek, és hajlandó vagyok megszabadulni attól ugyanolyan módon mintha a teljes mértéket éreztem volna.
Ez az amit a barátok képesek nekem megadni. Ők felosztják a terhet számomra. Ez olyan mint abban a tanmesében, amikor a király vagyonát egy távoli országba akarta küldeni. Szolgái, akik önzőek voltak ellopták volna kincseit. Ennél fogva ő mindegyikőjüknek csak egy érmét adott. Nincs értelme egy érme ellopásának, és ezáltal mindegyik szolga elszállította az érmét uticéljához.
Amennyiben mi együtt haladunk tovább, meghajtva magunkat egymás előtt, akkor nekünk nem kell világháborún keresztül mennünk. Az a tény hogy mi erőfeszítést teszünk, és mégsem érünk el semmit már elég, az már szenvedést okoz mely megteszi amit meg kell tennünk.
Végül is az évek telnek és mindig semmim sincsen. Hogyan lehetséges mindez? Mi történik? Az egység intenzívebbé teszi az értelmetlen erőfeszítés okozta fájdalmat. Ez a fájdalom elégséges lesz hogy azt okozza, hogy mi el akarjunk szaladni előle, hogy magasabb spirituális szintekre emelkedjünk, és hogy elszállítsuk a mi részünket a kirány kincséből.
hzs
