Megint a leckére való felkészülésről
A Felső Fény építi a kapcsolatunkat, társulásunkat és benne tárul fel a Teremtés. Aspirálnunk kell ezt, hajlandónak lenni rá, törekedve, de nem a magunk javára, hanem csak, hogy örömet adjunk Neki. Amint elérjük a Teremtő -az Adó, a szerető – szeretetét, feltárul az Ő szeretete irántunk. A tanulásunknak ez a célja, hogy felébressze a Teremtő iránti szeretetünket.
Persze most nem érezzük ennek semmi szükségét. Csak akkor jut eszünkbe a szerető Felső Erő, amikor rosszul érezzük magunkat. Az a természetes nekünk, hogy akkor teszünk valamit, ha hiányunk van valamiben, s akkor meg akarjuk magunkat tölteni.
Nincs igényünk semmilyen Teremtőre és pláne nem arra, hogy szeressük. De ha akár mesterségesen törekszünk hajlandóvá válni a csoporttal való munka által, akkor ezzel magunkra vonzzuk fokozatosan a Felső Fényt, ami különleges késztetéseket ad nekünk, a szeretetet, adást és a józás-késztést.
Ez a késztetés csak a Teremtő felé irányulhat, mert nincs rajtunk kívül semmi más. Azért, hogy elérhessük Őt, egy különleges terepre lettünk behelyezve,amit “evilágnak” hívnak. Itta családunk és a társaink segítségével erőfeszítéseket tehetünk és gyakorlatozhatunk a megfelelő környezet és a szeretet elsajátításában. Azután a teremtmények szeretete elvezet a Teremtő szeretetéhez.
Így jövünk ki az önző egoizmusból, az önszeretetből a társ szeretetéig jutunk és a család és a társak szeretete elvezet a Teremtő szeretetéhez.
Akkor tárul fel az “eszközeink” igazi természete. Kiderül, hogy a Teremtő Maga osztotta ketté a valóságunkat épp így, hogy a külső társak által lehetőségünk nyíljon eljutni Hozzá épp ezekkel a “gyakorlatokkal”. Valójában persze nincs semmi sem “odakint”, a teremtő és én az egész valóságot egybefogva magunkba öleljük.
Szóval a feladat: kiépíteni a hajlandóságot, szándékot, hogy elfogadjuk a felső Javító Fényt a közös tanulásunk során, s így feltárul a köztünk társak közt lévő szeretet, mely a Teremtő szeretete.
