Bevenni a keserű orvosságot az édes hazugságok helyett
A Fény mindig hozza azt a különbség-érzést, ami a vágyak és a Fény (öröm) közt van. Itt és most ez mindig rossz érzés és soha nem lehet jó. Előbb mindig a rosszazás érzésée fog el, mert ez az igazság. HA fel tudok emelkedni a “édes-keserű” irányításától az “igaz-hamis” szintjére, ha a keserű igazságot elviselem, akkor majd a Fény megvilágíthat belül.
De hogyan leszek elég erős elviselni az igazságot, ha rosszul érzem magam? Ezt a plusz erőt a környezetem adhatja csak. A közös vágy a Felső irányába. Ezért nem érdemes követelni a Fényt. A Fény hat ránk, amint készek vagyunk erre. Ezer évig is várhat, lassú fejlődéssel jöhet el, vagy hirtelen egyik percről a másikra.
Nincs késlekedés a Fény szempontjából. A késlekedés abból adódik, hogy mennyire bírom elviselni a szakadékot a Fény és a hordozók között, mennyire emelkedem a “tudás fölé”, a testi szenvedés fölé, mikor bírom elfogadni az igazat, akkor is, ha keserű. Keserű bizony, ha nem használhatom a szerzés, a kapás edényeit, hordozó vágyait, az önközpontúságot, keserű az adás-vágyban megmaradni jutalom nélkül.
Tehát nincs más eszközünk a fejlődés gyorsítására, mint a társaságunkhoz, környezetünkhöz, csoportunkhoz való ragaszkodás. De a csoporthoz való társulás is nagyon fájdalmas lehet. Nem bírom magam legyőzni. Órák ezreit tölthetem azzal, hogy könyörgök a társaimnak az egyesülésért, de üres szavak maradhatnak. És aztán átbukom a belső falam túloldalára, és mégis képtelen leszek bármi mást, mint szavakat mondani.
Ha mégis megpróbáljuk ezt együtt, akkor kapunk egymástól benyomásokat legalább, s elérjük az igazság pontját: hogy mind tehetetlenek vagyunk, s pont ezt az ego-pontot, ezt a falat kell áttörni. Ez a vágy jelenti azt, hogy követeljük a javító megvilágítást, a Fényt.
kgy
