Teljes egészében csak a lezuhanások mutatják meg nekem, hogy egyedül képtelen vagyok a Teremtő fontosságát megtartani és egyedül nem tudok kijutni az egoizmusból és magamban megtalálni az erőt.
Ha minden egyes lemenet a maga módját tanít engem, különféle gyengeségek, készségek, fokozatok bennem. A lemeneteket felmenet követi, de végül mindig azt fedezem fel, hogy nincs hatalmam, tehetetlen vagyok.
Először az egoizmusomat akarom kielégíteni, amire úgy utalnak, hogy “fel akarom fedezni az angyalok számát az égben.” Aztán a teremtőre figyelek, el akarom “kapni” s átlátni a szellemi világot. Mintha a változás kapujának előttem kéne kinyílnia, s nem énbennem.
Végül, elkezdem érteni, hogy belül kell változnom. Elkapom a válasz egy fonalát: egyedül tehetetlen vagyok, tehát a szabadulás kintről kell jöjjön.
Lemenetek s felmenetek váltakoznak, amíg elérünk az igazság küszöbére, s rájövünk, hogy tőlünk függ minden: az észlelésemet kell megváltoztatnom. A Felső megvilágító Fény ad ehhez erőt: ez az erő nem odabent van, hanem a csoportban. A követelés még egoista, de meghajtjuk fejünket a Felső Erő előtt, hogy változtasson, kicsit elismerve, hogy minden Odafentről indul el.
Aztán elkezdjük megérteni, hogy az adás késztetését el kell érnünk, a csak-kapás helyett. Még mindig egoista követelés ez, de már egy lépés előre.
Akkor elkezdünk a környezetünkkel (társak) dolgozni, hogy ezt a megvilágító Fényt magunkra vonzzuk, mert ez visz el a lelki szellemi gazdagsághoz. Ahogy elkezdjük a csoport fogalmát felfogni, lassan függeni kezdünk tőle, hogy talán majd ez segít.
És akkor a megvilágító Fény tényleg kijavít minket, ha elrendeztük a dolgainkat, van csoportunk. Csak egyetlen dolgot kell nekünk változtatni:a szándékot, a hajlandóságot- hogy ki nyerjen?
A helyes kérelemmel a csoporton át fordulva a felső Erőhöz, lerövidül az utunk.
kgy
