Helló, vágy!
Ha a személy tapasztalatra tesz szert, látja, hogy egyedül képtelen bármit tenni.
A a jó és rossz dolgok teljes készlete a személy közvetlen nyereségérzetére támaszkodik, ezért az emelkedésnek vagy zuhanásnak melyeket tapasztal, nincs valódi realitása. A személy az emelkedés érzését a megfelelő spirituális hozzáállásnak értékeli és napnak nevezi, míg a spiritualitáshoz nem vezetőt éjszakának nevezi – de ez így helytelen.
Az éjszaka egy állapot, amelyben a személy süllyedést érzékel, biztosan tudva közben az egoizmusáról és arról is, hogy képtelen a saját egoizmusa fölé emelkedni. Ha mégis képes, akkor ez az egyre erősödő fénynek köszönhető, amely lehetővé teszi számára ezeknek a pillanatoknak az érzését. A Teremtő segít a személynek, hogy kikukucskáljon saját maga mögül akkor, ha a tevékenysége az adakozással társul. Ez a „nap” az ő számára
Nekem állandóan készen kell hogy álljak, hogy részt vegyek a teremtő által nyújtott gyógyításban oly módon, hogy leveszi rólam és adakozásba fordítja a rosszat, amely eltakarja a jónak a magvát feltárva ezáltal a „jót” a számomra. Ezeket a dolgokat lehetetlen csak úgy átadni. Ez csak a benső önmagunkon való munka eredményeként jön el hozzánk. Addig – írja Rabash – nem tudod köszönteni a barátodat, mert a te barátod „nem jó” még. Előbb el kell érned a békét (Shalom) vagy a tökéletességet (Shelmut), és akkor tudsz megegyezésre jutni az ellenfeleddel – értve alatta, hogy te akkor vissza tudsz térni azokhoz az önző vágyaidhoz, amelyeken már felülemelkedtél. Akkor felveszed őket, és befejezed a munkádat velük.
Először a személy üdvözli a barátját – azt a vágyat, hogy megszerezze a vágyat az adakozásra. Majd a személy ismét üdvözli őt, értve alatta, hogy visszatér a vágyaihoz, és dolgozik rajtuk. Így éri el a végső korrekciót.
RB
