A természeti csapások általi leckék
Ha megvizsgáljuk a természeti csapásokat, nem látjuk a valódi okokat, amelyek mögöttük állnak. Megértjük a geológiai és az ökológiai tényezőket, és a mozdulatlan világ (kövületek) jelenségeit. De ki irányítja, az ásványi világot? A természet törvénye, válaszolhatnánk. De ez nem egy válasz erre.
Tehát végül is, miért történik mindez? Beszélnek nekünk, egy ciklikus természeti folyamatokról, mintha ez valóban bármit megmagyarázna. Valójában irányíthatatlanul messze vagyunk a választól, és pusztán megnyugtató érvekkel fedjük le magunkat.
Azonban ezek nem nyugtatják meg az embert, mert a probléma állandósult, és bármikor a felszínre törhet, bárhol. Sőt, még ha ez nem is történik meg, maga az alaphelyzet változatlanul korrigálatlan marad, és kezeletlen, ami bármikor, különböző csapásokban megjelenhet újra.
Lényegtelen mi fog felrobbanni, vagy kiáradni. Az egész világ folyamatosan rázkódik, és a csapások amplitúdója napról napra növekszik. Tanúi lehetünk a gyorsaságnak, és ezeknek a növekvő erejű megrázkódtatásoknak, amelyek egyre erőteljesebben, élesebben és hirtelenebb módon fejeződnek ki.
Meg kell értenünk, hogy ennek oka van: a természettel szembeni egyensúlytalanságunk. Egy globális, összefüggő világban élünk, egy teljes rendszerben. Minden egyesült itt, és nincs más kiút: abszolút kölcsönhatásban lévő lényeknek kell tekintenünk magunkat. A globális, integrált rendszer ez, amelyben mindenki befolyásol, mindenkit.
Ez kell, hogy az alapja legyen mindazon szabályoknak, ahogy irányítjuk a Földet. Nem tudjuk az emberi természetet megváltoztatni, de tegyük meg mindazt, ami a mi erőnktől telik. Meg kell alapoznunk az együttműködés szabályait, kölcsönös, viszonossági engedmények alapján az országok, nemzetek, és különböző szervezetek között. Ezen szabályok nélkül, a rendszer működésképtelen.
Az első lépés az ilyen szabályok vizsgálata irányába az idősebb Hillel által lett megalkotva. „Amit magaddal nem tennél meg, ne tedd meg másokkal sem.” Mindenekelőtt el kell kerülni a másoknak való károkozást. Örüljön mindenki annak, amije van, és avatkozzunk másnak a tulajdonába, szabadságába, életébe, semmilyen módon. Ne másokat nézzünk, hanem elégedjünk meg azzal, amink van. Ez az első feltétel. Ez még nem az egyesülés, de ez által, megállíthatjuk egymás megsértését és bántását. Még ha nem is aktiválta valaki a jóság rendszerét, abba hagyhatja a gonoszkodást.
Igaz, ma az ember képtelen erre. Ezért kell foglalkoznunk, az általános oktatással, az egész emberiség tekintetében. Mindenkinek éreznie kell, hogy egy globális, integrált rendszerben él, és képesnek kell lennie elmagyarázni is, hogy ez mit jelent. Ez pedig pontosan azt jelenti, hogy én egyszerűen nem kalkulálhatok mindig a számomra maximális nyereség elve alapján, mások kárára. Ez nem reális és megvalósíthatatlan.
Köteleznünk kell minden országot, nemzetet, hogy mondjon le, az erőszakos fellépésről, egészen a határok felszámolásáig, minden egymás feletti ellenőrzésről, és kizsákmányolásról. Ez egy minimum program: nincs szükség előnyökre, és legalább azt meg kell érteni mindenkinek, hogy ha bánt valakit, az visszaszáll rá, mint egy bumeráng, és végül magának okoz kárt.
Ezek a normákat be kell vezetni a jogalkotásban, és a jogértelmezésben, valamint az oktatási rendszerben. Baal Ha Sulam ír erről, az „Írások az utolsó generációnak” című munkájában. Ez kell, hogy legyen a menetrend a világkormány számára, ami nem az ENSZ, amelynek semmilyen valódi ereje nincsen.
Itt egy kollektív kormányzásra van szükségünk, valódi hatalommal. Ha valaki nem működik ezzel együtt, akkor szankciók alkalmazhatóak vele szemben: „”Nem akarja valaki magára vonatkoztatni az együttműködés szabályait? Akkor mi kikapcsoljuk azt, a globális rendszerből. Lássuk, hogyan fogja érezni magát, egy globális világban, egy lezárt csőben.” Valójában, sem egy elszigetelt ország, sem egy elszigetelt nemzet nem képes létezni izoláltságban a többiektől elszigetelve.
KN