Az önzőség célirányos kifejlődése
A valódi önzőség akkor fejlődik ki bennünk, amikor mi egységre akarunk lépni. Az a “megszokott” önzőség után, felett fejlődik ki. Mi természetes módon utáljuk a többieket, és alig várjuk hogy kihasználjuk őket, és állandóan föléjük akarunk emelkedni. Mindez nem létezik az állati szinten, mivel ez csak a beszélő szintre jellemző: nekünk kell felsőbbrendűnek éreznünk magunkat másoknál, legalábbis bizonyos mértékben.
De amikor a személy ennek ellenére eggyé akar válni a többiekkel önzősége felett, akkor a visszautasítást, ellenállást egy addig el sem képzelt mértékben fedezi fel. Kiderül, hogy az az erő, mely ellen áll az egységre lépésnek az alaptermészetébe lett belehelyezve, és ezáltal, még akkor is ha már hajlandó lenne az egységre, a személy egyszerűen képtelen azt elérni. A saját megszerzés iránti vágya csak magára gondol, és arról gondoskodik, miközben utálja, és elutasítja a többieket.
Minden erőfeszítésem ellenére, hogy egységre lépjek másokkal, én felfedezem ezt az erőt, azt a mélységes önzőséget, melyet mi célirányosnak definiálunk. Ez nem csak egyszerűen bántja a többieket, de az a tulajdonság mely ellenáll az egységnek. Csak ez a fajta önzőség vezet el engem az átváltozáshoz. Érzem, hogy pontosan ez az amit reformálnom kell. Ez egy bizonyos hozzáadás a végső negyedik fázishoz a vágy fejlődésében.
