A szégyen tart vissza minket a visszafordulástól
Nagyon nehéz a számunkra elképzelni, hogy egy teremtett lény,amely a Fény által lett létrehozva, azzal szoros összetapadásban létezik, és nem érzékelt semmi hiányt abból eredően, hogy minőségileg ellenétes a Fénnyel, hirtelen szégyenkezni kezd, és nem akar ebben az állapotban maradni többé, megszorítja magát, és a visszautasítja a Fényt. Mit kellene éreznie a teremtménynek, amikor látja önmagát, mint teljesen eltávolodott lényt, a Fénytől, és vágyakozik azonosnak lennie vele?
Az összetapadás és a teljesség állapota az, amit a teremtett lény megtapasztalt miközben a Végtelen Világban létezett, a megszorítás előtt, és később ugyanezt az utat teszi meg visszafelé a Végtelen felé a különböző állapotokon át (1-2-3). Annak a ténynek az ellenére, hogy a Fény részleteiben soha nincs semmilyen változás, és a Teremtő soha nem választotta le önmagáról az embert, nem képes semmilyen hibát meglátni ebben, ami korrigálást igényelne, és ezzel kifejezést nyer, hogy a teremtmény önmaga nem képes elfogadni a Teremtőtől való különbözőségben létezés egyetlen fokát sem.
Ez a csodálatos érzés arra készteti a teremtményt, hogy vállalja a következő, drámai lépést, és megszorítsa a vágyait, megszerezze az ernyőszűrőt, átmenjen a teljes folyamaton amely elválasztja a Teremtőtől, a Fénytől, és visszatérjen hozzá, beteljesítve a teljes kört. Ez az, ahogy a vágy cselekedni kezd.
Hogy lehetséges az, hogy a Fény, amely megadja a teremtett lénynek az egység, az összetartozás érzését, ugyanakkor a teremtmény és a Fény közötti különbség hiányán át felemel egy sajátos szégyenérzetet, amely maga a későbbi megszorítás ereje, és ami végig kíséri majd a teremtményt ezen az egész hosszú úton a Teremtőtől távolodva?
Ez a szégyenérzet valami nagyon egyedi, olyan egy nagy erejű motorrá válik, amely a teremtményt távolabb húzza a Teremtőtől, elrejti magát ezzel a Teremtő elől, pont úgy, ahogy valaki elbújik valaki elől szégyenében, hogy megtegye az összes szükséges korrekciót. Nem arról van szó, hogy talán büszke magára, sokkal inkább arról, hogy ez által képes visszatérni a Teremtőhöz. Annak szeretete, amelyet megérzett a teremtett lény, akkor áradt ki Belőle áradt ki, miközben a teremtmény szégyent érzett. Ez egy nagyon magasztos eszme.
Tehát ebből az következik, hogy érdemes a teremtménynek ezen a borzalmas cikluson keresztül mennie, nem megállni az úton, odadobva a semminek, habár az vissza tud térni a Végtelen Állapotba bármikor! Mégis, minden pillanatban a teremtmény eldönti újra, „nem, többé nem omlok össze, e miatt a Végtelen Élvezet miatt, kivéve, ha tudatosan teszem ezt és büszke vagyok magamra, valamit tisztelem magamat ezért. Természetesen ez nem egoista büszkeség, hanem amikor a teremtmény akar adni valamit a Teremtőnek, vagyis az a hozzáállás, amit önmagával kapcsolatban feltár mindeközben.
Lényegében a Végtelen Világban a Teremtő szeretete nem követel a teremtménytől semmit cserébe. A Teremtő úgy kezeli, mint egy apa, aki végtelenül szereti a fiát, mindent megadna neki, fenntartások és szégyenkezés nélkül. Még is a fiú, miközben ismert számára a Teremtő szeretete, felismeri, hogy ő maga képtelen szeretni. Ez az egyetlen dolog, ami miatt szégyenkezik, vagyis hogy önmaga képtelen a feltétel nélküli szeretetre és adakozásra a Teremtő felé, ami hasonló érzés, mint a szeparáció és a sötétség.
Ezért a fiú hoz egy döntést, elfogadja az apjától a sötétséget, sokkal inkább, mint a Fényt, és a legborzasztóbb csapásokat is. Megfogadja, hogy szeretni fogja az apját, lényegtelen, az mit tesz vele, mintha csak a legkellemesebb élvezetet adná az neki a Végtelen Világból. Az atya szeretete végtelen, és abszolút, ezért a fiú is elhatározza, hogy végtelenül fogja szeretni ő is.
Ezért nincs más esélye ennek az állapotnak az elérésére, mint keresztülmenni a sötétségen, amely teljesen ellentétes a végtelen beteljesedéssel. Mindez azért, mert a teljes sötétség felett feltárhatja a feltétel nélküli szeretetet.
KN
