Senki nem válhat emberré a szeretet nélkül
A kabbala bölcsessége az eszköz, amely biztosítja a számunkra a felemelkedést az állati szintről, az emberi szintre. Ha nem használjuk ezt az eszközt arra, hogy transzformáljuk az egoisztikus természetünket, akkor állatok maradunk, ahogy az mondva van, „Mind olyanok, mint az állatok.”
Valóban ebben az esetben csak az egónkon belül fejlődünk, semmink nincs, amivel korrigálhatnánk, és amivel fölé emelkedhetnénk ennek az egónak, azaz a kapni akarás vágyának, az adakozási vágyhoz. Akkor csak ezt a világot érzékeljük, úgy élünk és halunk meg, akár az állatok ebben a világban.
Eközben az emberi szinten, hasonlóvá válok a Teremtőhöz („ember” vagy “Adam” szó, az “Edome” vagy “hasonló” jelentésű héber szóból származik). A Reformáló Fénynek nevezett eszköz segítségével, amelyet a kabbalista szövegek olvasásával, illetve pontosan a Zohár Könyvével vonok magamra, amely a legerősebb forrás a benne rejlő Felső Fénynek, korrigálom magamat és felemelkedek az egoisztikus természetemtől az adakozóhoz, a teljes emberiségre irányuló szeretethez.
Akkor a másokat kihasználni akaró vágy helyett, elkezdek adakozni feléjük, a gyűlölet helyett, szeretetet érzek irántuk. A fokozaton, amelyet elérek ez által, elkezdem felfedezni, a Felső Erőt az altruista vágyaimban, az adakozásra irányuló minőségeimben, és a felbukkanó szeretetben. Érzékelem, ahogy kitöltenek engem ezek az új minőségek, és ez az, amit Felső Fénynek, Teremtőnek nevezünk.
Azonban mindez csak az adakozás ereje által érhető el. Milyen módon? Pontosan ezért, mielőtt az Assiya világának legalsó szintje, azaz „ez a világ” létre lett hozva, a teremtmény lett megteremtve a Teremtő által, amit a közös léleknek, Ádámnak (ember) nevezünk, és amely sok darabra tört. Most, a Fény magukra vonzása érdekében, ezeknek a daraboknak egyesülniük kell, ugyan abba az állapotba, ami a törés előtt volt, amikor még a Felső Fény kitöltötte őket.
Habár nem tudunk egyesülni önmagunk által, erre vágyva, sóvárogva és törekedve, az összes erőnkkel, erőfeszítésünkkel, bevonzhatjuk a Fényt, ebből az említett egység állapotból. A Fény azonban nem érkezik el ide, és nem öltözik ránk, mivel nem egyesültünk még. Azonban a bevonzás miatt a távolról ragyog rám ez, annak a mértéknek megfelelően, amekkora a törekvésem az irányába – azaz az adakozás és a mások szeretete irányába.
Azonban tényleg törekszem erre? … Elképzelem, hogy valóban törekszem erre a Fényre, ami valami olyasmi, ami nagyon kedves az egóm számára. Azonban ha ezt helyesen értelmezem – vagyis hogy ez a Fény az adakozás és a szeretet, amelyben én a körülöttem lévő emberek felé való adakozásban találok élvezetet, és kizárólag az adakozás érdekében cselekszem – akkor lényegében én ezt nem fogom akarni.
Ezért mindenekelőtt, a Fény felé való törekvés érdekében, a korrekció miatt, hogy adakozó és másokat szerető legyek, meg kell szereznem ennek a fontosságát. A korrekció szükségességét, a következő forrásokból kaphatom meg:
- Ha szenvedek és fájdalmat érzek, akkor arra törekszem, hogy megváltoztassam a feltételeket magam körül. Még adni is szeretnék, csak ne érezzem magam rosszul. Ezt nevezzük, a szenvedés általi előre haladásnak.
- Megkaphatom az adakozás és a szeretet fontosságát a környezetemtől, amely elkezdi az agymosásomat, a meggyőzésemet, hogy mennyire fontos az adakozás, mennyit nyerhetek, mennyire jó ez, és mekkora élvezetet ad az adakozás.
AZ egyik látszólag ellentmond a másiknak, „adakozz, és akkor élvezetet szerzel! Adakozz és érezni fogod a Felső Világot!” Ezt nevezzük úgy, hogy “Lo Lishma (önmagunkért),” ez azonban egy átmeneti fejlődési fázis. Ebben az esetben, én a “Lo Lishma,” útján való fejlődés felé törekszem, azaz a Fény útján való fejlődés felé. Mindannyian egoisták vagyunk, és el kell képzelnünk egy én megszerzési pontot magunk előtt, máskülönben képtelenek leszünk bármit megtenni.
Ezért vagyok a csoportban, együtt más emberekkel, akik szintén el akarják érni a spiritualitást. Nem fontos mindannyiunknak úgy elképzelni a spirituális világot, mint egy jutalmat, csak egyszerűen mások fölé akarunk emelkedni, többet akarunk keresni, túl akarunk lépni, ezen a rövid életünkön, amely tele van szenvedéssel, elérni valami értékeset és nagyszerűt.
Azonban ha hirdetjük is a cél fontosságát egymásnak, akkor valami magasztos, nagyszerű, végtelen, teljes, és értékes lesz feltárva a köztünk lévő kapcsolatban, és lesz erőnk tovább haladni a köztünk kialakuló belső kapcsolatban, legalább mindig egy kis mértékben. Ha ebben a köztünk lévő kapcsolatban felfedezzük, a kölcsönös belső erőt, amelyet spirituális edénynek nevezünk, az adakozás szándékának, akkor ennek az adakozásra irányultságnak a mértékében feltárjuk a Fényt: az adakozás Fényét, a Felső Fényt, vagy más néven a Teremtőt.
Tehát mielőtt elkezdjük olvasni a Zohár Könyvét, és ez által magunkra vonni a Fényt, el kell képzelnünk a belső kapcsolatra törekvésünket, amiben mindenki saját magát nullázza le, semlegesíti a többiekkel szemben, mindenki együtt van, egyetlen, belső csoportban, ahol mindannyian össze vagyunk kapcsolva, a lelkünk keresztül. A lelkeknek ebben a kapcsolatában feltárjuk a Fényt, az adakozás és a szeretet közös erejét – és a Teremtőt. Ha ez a gondolkozásunk vonala, miközben olvassuk a Zohár Könyvét, az a leghatékonyabb módon befolyásol minket.
Lényegtelen, mennyire értjük magát a szöveget, és ismerjük a szavakat. Fontos minden pillanatban egyetlen dologra gondolni, hogy „hogy most éppen egy gyógyszer hatása alatt vagyok. Akarok kapcsolódni a többiekhez, és akkor, a köztünk lévő egységben, mindent megkapok, a teljes spirituális, felső világot. Én erre várok.”
KN
