A forrás folyamatosan kibomlik
A létezésünk törvényei, minden, ami a több ezer helyzetben történik, csak abból a célból tűnik fel, hogy elérjük a természettel való hasonlóságot, a fokozatos folyamatot, amely elvezeti az embert ehhez a célhoz, az okok, és okozatok láncolatán át. Semmi egyéb nincs ebben, mivel az első pillanattól fogva, mindez, abból a magasabb döntésből származik, hogy a kapni akarásnak el kell érnie a „semmiből való” adakozás formáját.
Amikor valaki önmagát ezzel a törvényhez felelteti meg, ez azt jelenti, hogy el fog jutni a lehető, legjobb állapothoz. Annak a mértéknek megfelelően, amennyire valaki nem felelteti meg magát ezzel a törvénnyel, szenvedni fog, a fejlődési fokozatának megfelelően. Aki nem túl fejlett, nem szenved annyit. Amikor azonban a formaegyezés törvényének figyelembe vétele nélkül fejlődik,a saját szintjének megfelelően, a szenvedései növekedni fognak. A természet megbüntet minket, ennek megfelelő módon – mint egy bíró, aki mindent lát.
A természet ugyanaz, mint a Teremtő, ugyanaz a formaegyezési törvény, amellyel szembesülünk. Nincs másik Teremtő, magasabb vágy, vagy terv. Mindez már létezik a teremtmény jelenlegi pontjában, ahol a döntés megtörtént, és neki ezt csak végre kellett hajtania. Ez olyan, mintha két, ellentétes erő az adakozás és a megszerzés ereje, egy forrásban egyesülne, és onnan elkezdene kibomlani, egyre közelebb sodorva őket egymáshoz.
A változás megtörténik, mivel az ember önmaga változik és kezdi el a világot másképpen látni. Végül is, valójában a Végtelen Világában élünk. Azonban van a természetnek egy törvénye, hogy annak a mértékében látok mindent egyre tökéletesebbnek, minél tökéletesebb vagyok én magam. A teljes természet bennem tárul fel, sehol máshol. Lehetetlen előbbre lépni az egyensúly, a kapcsolat, és a formaegyezés irányába, és közben rosszul érezni magunkat belül. Ez nem történhet meg!
Azonban ha nem tesszük meg ezt lépést előre, miközben a mechanizmus működik, az említett forrás folytatja a kibomlást, és a mérőóra még egy pontot el fog mozdulni. Azaz, a lemaradásom folyamatosan növekszik, és természetesen egyre rosszabbul fogom magam érezni. Nincs menekülési út ebből, ez egy abszolút törvény. Amikor valaki közelebbről megvizsgálja és betartja ezt, akkor többet nyer vele, amikor eltávolodik tőle, akkor többet veszít.
Miért van az, hogy teszek egy jó lépést, és kellemetlenül érzem magam? A rosszat és a kellemetlent belül, csak annak a gondolata miatt érzem, hogy nem adakoztam eleget, vagy hogy nem értem el a még nagyobb fokozatú összekapcsolódást még. Ezt tekintjük úgy, mint a „szeretet szenvedése.” Ennek az érzékelésében, mi valóban még többet szenvedünk, ahogy egyre jobban előre haladunk, ahogy a nagyobb teljességet érezzük, úgy érezzük egyre mélyebben, a még hiányzó teljességet is. Hasonlónak kell lennünk ahhoz a tudóshoz, aki kutatja az utolsó mikrorészecskét is, és nem nyugodhat addig, ameddig meg nem oldja azt a zavarodottságot, amit a világ valódi problémájának tart, miközben ugyanakkor mások békében élnek, mindenfajta problémák felismerése nélkül. Minden ember ugyanis, a saját fokozatának megfelelően érzékeli a világot és benne levő problémákat.
Ezért a fejlődés elhozhatja számunkra, hogy jó változásokon menjünk át, mind a fizikai világban, mind más aspektusokban. Akkor nem kell éreznünk a gonoszt, mivel a természetnek nem kell szenvedéseken átnyomnia minket. Csak azt fogjuk érezni, még nem értük el a nagyobb kapcsolatot, a szeretet szenvedését, amely előre húz bennünket! Ez a belső szenvedés, amely egy időben ér el minket, a jó felé haladás érzékelésével – ami maga a Fény.
KN
