Egy tükörbe bámulva
A Zohár könyve bemutatásában Baal HaSulam elmagyarázza, hogy az agyunk egy része felelős azért, hogy a valóságérzékelésünk úgy van felépítve, mint egy fotografikus gép, melyen keresztül a világot ilyen módon felosztottnak látom. Úgy érzékelem magamat, mint egyfajta test, és minden mást úgy, mintha rajtam kívül létezne. Tehát a teljes valóság kétfelé oszlik.
Ez természetesen egy hazugság, nincs ilyenfajta felosztás. A lényeg ebben a Teremtő és a teremtett lény viszonya, és hogy a teremtett lénynek el kell érnie a Teremtőt, mint a fejlődése eredményét. A Teremtő elérése csak akkor lehetséges, ha kívülről vizsgáljuk Őt, így tehát a teremtménynek azt kell éreznie, hogy elválasztva létezik a Teremtőtől, szemben állva Vele.
Majd pedig összehasonlítva a két szembenálló részt, a teremtmény megértheti, az inverz minőségeiket, felismerheti, hogy szemben áll a Teremtővel, felismerheti, hogy ez gonosz, és hogy korrekcióra van szükséges ahhoz, hogy a Teremtőhöz váljon hasonlatossá és elérje az összetapadást, a formaegyezést Vele. Így a teremtmény felemelkedi az „emberi” szintre (héberül: Ádám) önmagán belül.
Annak érdekében, hogy valaki elérhesse mindezen minőségeket, megértse és megismerje, illetve tisztázza és korrigálja a valóság érzékelését, van valójában kettéosztva, hogy az embernek úgy tűnjön, mintha ő, és a külvilág elválasztva létezne.
Ez természetesen meg sem közelíti tehát az igazságot. A feltételezés, hogy az ember olyan módon létezik, hogy a Teremtő kívül van rajta, illetve hogy az ember ilyen értelemben kívül van a Végtelen Világán (Ein Sof) nem igaz. De ez az érzékelés szükséges ahhoz, hogy erőfeszítéseket akarjon tenni a közös edény felépítéséhez, és ezen belül a Teremtő megértéséhez és feltárulásához. Akkor ez lesz az „ember,” aki mindezt a saját, szabad akaratából építi meg.
Ez olyan, mintha egy gyermeknek adnánk, egy nagy kihívást jelentő játékot és puzzlét, hogy akarjon dolgozni, és ennek köszönhetően fejlődjön, megértse a dolgok működését, lásson, erőfeszítéseket tegyen és önmagát építse. Ugyanez történik velünk, a kettős érzékelésben, amely megadja nekünk önmagunk és a rajtunk kívül álló világ virtuális érzetét.
A munkánk az, hogy erőfeszítéseket tegyünk a két rész összekapcsolására egyetlen képben, amelyre azt mondjuk: „nincsen más Rajta kívül,” és hogy „Izrael, a Tóra és a Teremtő egyek.” Ez jelenti önmagam érzékelését a világgal való eltéphetetlen egységben, és annak a megértését, hogy mindenekelőtt a külső világgal kell törődnöm és csak azután törődhetek magammal. Végül is csak azt kell megkapnom, ami szükséges az állati testem működtetéséhez, és meg kell próbálnom a teljes külső világot úgy látnom, mint a pontosan a lelkemhez illeszkedő, ahhoz tartozó részt.
Akkor feltárom, hogy a külső világ is én vagyok. Mivel ezt úgy kezeltem, mint valami velem szemben állót, gyűlöletest, elutasítottat, és megpróbáltam eltolni magamtól, ezt biztosította a számomra, hogy tanulhassak magamról, a természetemről, és a gonosz hajlamomról. Esélyt kaptam az összes, érzékelhetetlen minőség, durva keménység elleni harcra, amely által elérhetem a Teremtőt.
Végül is a gyűlölet minden megnyilvánulása a külső világra irányul, és szükség van a Teremtő segítségére valamilyen módon. Tehát a külső világra irányuló elutasításom, és a saját későbbi döntésem, hogy csatlakozni akarok hozzá, abból ez erőből származik, amit a Teremtőtől kaptam, ez és az elért egység, mind közelebb visznek engem a teremtővel való összetapadáshoz.
Tehát kiderül, hogy vannak a külső világgal való kapcsolatban cselekedetek, és ott van az elfogadása a külső világnak, és ezek a feltételei a Teremtővel való egységnek. Ennek a bennem lévő felosztásnak a megteremtése által, azaz hogy vagyok én és van a külső világ, és van egy „semleges zóna” (“Klipat Noga“) közöttünk, tulajdonképpen segítséget kaptam a Teremtőtől – egy állapotot, amely részben fel van készülve a Vele kapcsolatra, a hibás, felosztott érzékelés által.
KN
