Kinek van a bot előkészítve?
Írva van, hogy „ezrek lépnek be a terembe, de csak egy léphet ki a Fénybe.” Tehát mit tehetünk azért, hogy legalább néhány embernek elérje ezt, vagy legalább néhány száz? Valójában, az ideális eredmény a számunkra nem lehet kevesebb, mint az egy százalék.
Vegyünk egy átlagembert az utcáról. Aki egy hétköznapi életet él, de hirtelen mindenféle problémák, és szerencsétlenségek kezdik bombázni őt, a feleségével való konfliktusba keveredik, a gyerekei kicsúsznak az irányítása alól, egészségügyi problémái támadnak, amit az orvosok nem tudnak gyógyítani… Bármerre fordul is, csak a gonoszt fedezi fel. A dolgok folyamatosan romlanak, és nem található megoldás ezekre.
Kétségkívül mindenki más úgy tűnik csak fel a képben, mint egy szörnyű kényszer, ami mindent csak még nehezebbé tesz. Végül is az ember mindig a többiekkel való viszonyát, az öröm és a szomorúság alapján osztályozza, amelyet érez velük kapcsolatban. Amikor a mindenféle szerencsétlen kimenetelű dolog mindenkit utolér, akkor könnyebb a szenvedéseket elviselni. Mindannyian ugyanabból a lélekből származunk, senki nem ítélheti meg önmagát, a saját helyzetét, a vakumból, a többiektől elszeparálva.
Mindannyian az általános virágzáshoz, vagy romláshoz hasonlítjuk a saját állapotunkat. Képtelen vagyok kizárólag önmagamat érzékelni, az emberi környezetem kizárásával. Akkor visszazuhanok az állati szintre. Mivel aztán körülöttem nincsenek állatok, visszacsúszok a növényi fokozatra. Ha valaki elhagyja az ember létet, az erdőben, állatok nélkül, akkor minden különbség nélkül olyanná lesz, mint a környezete, azaz növénnyé.
Tehát akkor ma egy olyan állapotban vagyunk, ahol a válság az egész világot elborítja. Biztos, hogy a média kicsit mérsékeli a helyzetet, az által, hogy megmutatja nekünk azt, ahogy az emberek mindenütt szenvednek ebben. Ez kielégít minket egy ideig, és ezért a következő csapás még keményebb lesz, és még mélyebbre hatoló, egészen addig, ameddig elviselhetetlen nem lesz. Addig, ha ránézek a többiekre, mindig nagyon elégedett leszek magammal, az összes problémáim ellenére. Más emberek szenvedése enyhíti a saját éberségemet, aminek az eredménye az, hogy csak miután a gonoszság betör a tudatosságomba, lesz ez az egész elviselhetetlen.
Hogyan maradhatunk a tehetetlenség állapotában, amikor az egész élet-halál kérdésévé válik? Ez az, amikor a szenvedés ráébreszt valakit arra, hogy ami rázúdult, nem véletlenül, hanem okkal történik. A Reshimók láncolata elvezeti az embert ehhez a gondolathoz.
Azonban mi nem akarjuk az emberiséget levezetni erről az útról, amelyen járványok, természeti katasztrófák, világháborúk, és ilyen dolgok vannak. Mi el akarjuk vezetni az emberiséget a gonosz felismeréséhez ma, miközben az emberek még megtalálják a kényelmüket a többiek nyomorában, és az üres reménykedésben.
Hogy tesszük ezt meg? Ez, elvezet minket a felső kormányzás kérdésének megértéséhez: látható, hogy ez megédesíti az életet, de ugyanakkor látható annak a furkósbotnak a faragása is, amely az események során majd lecsap ránk, és az ember szem elől téveszti ennek a felső kormányzásnak a valós formáját, a szenvedések mérséklését okozó „prizma” torzító hatása alatt.
Ilyen tehát a Tóra útja, és ilyen a szenvedés útja a teljes emberiség számára. Minden a mi kezünkben van.
KN
