Világratekintés az egység prizmáján keresztül
Remélem, hogy a legutóbbi kongresszuson mind éreztük a rendszerben jelentkező abszolút szükséget rá, hogy muszáj összekapcsolódnunk, mint „egy ember, egy szívvel”, hogy feltárjuk a Teremtőt benne. Mostantól az egész valóságot a csoport ilyen prizmáján keresztül kell szemlélnünk, mint a leghelyesebb szerkezetet, ami a világban létezik. És minden hibája, ami benne létezik, olyan furcsaságot jelent, ami szükséges ahhoz, hogy feltárjuk a felső programot és célt, mint a „fény előnyét a sötétséggel szemben”.
Ettől a pillanattól kezdve a mi feladatunk az, hogy megerősítsük ezt a szemléletet és arra törekedjünk, hogy megmaradjunk benne. A csoporton keresztül, azaz a kapcsolatok rendszerén keresztül, ami nagyon fontossá vált számunkra, úgy tudunk viszonyulni magunkhoz, mint annak részeihez. Senkiben sincs már semmi személyes: úgy érzi magát, mint egy egyenlő részét a közös rendszernek. Az egész világ korrekciója, minden része annak, csak a teljes rendszer belső korrekciójának fokától függ.
A tanulmányok és a terjesztés csak olyan tényezőket jelentenek, amik hozzájárulnak a belső kapcsolathoz. Így fokozatosan meg fogjuk érteni azokat a dolgokat, amik még mindig távoliak, és rejtve vannak a szemléletünk elől, és fel fogjuk fedezni, hogy a teljes valóság mit jelent és miért kell feltárni ezt ebben a formában: megtapasztalva a leválasztottság és az egység érzését. És még tovább kell terjesztenünk ezt az egység érzést, egy belsőbb térbe, a magasabb dimenziókba: a Teremtő felfogásába.
Nagy eredményt értünk el a kongresszuson és értékelnünk kell ezt az elérést, és félnünk kell tőle, hogy elveszítjük. Épp ellenkezőleg, folyamatosan meg kell erősítenünk ezt az érzést, hogy tisztábbá váljon mindegyikünk számára, valakinek jobban, valakinek kevésbé.
Az elkövetkezendő napokban ez az érzés még mindig növekedhet és megváltozhat attól a mértéktől függően, amennyire a teljes világgal való kapcsolatunkban összetartunk, és értékesnek tartjuk az egység érzését, amit elértünk és megértettünk az érzéseinkben és elménkkel azon a felismerésen keresztül, hogy csak azon keresztül kell szemlélnünk mindent. Minden, ami a világban történik, csupán a külső megjelenése az egység hiányának vagy annak elérésének.
Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, amit kaptunk és fel kell használnunk minden romlott és korrekt állapotot, hogy minden alkalommal pontosabban vizsgáljuk meg a kapcsolatunkat és rajta keresztül a Felső Erőt is, ami minden célját jelenti.
Napi szintű, különleges munkával nézünk szembe, amivel előre fogunk haladni. A valóságunk nem kongresszusok egymásutánisága; sokkal inkább napi erőfeszítésből áll a teljes munkára vonatkozólag, mint a részekre osztott szemléletünk megjelenéséből. Attól függ ez, hogy mennyire szeretnénk ezeket a szétválasztott részeket összehozni a világban, hogy meglássuk, érezzük, és úgy fogjuk fel azokat, mint ahogyan azok egységes teljes mozaikját teszik ki a világnak.
CST
