A világ a csoport után fog vonulni
Kérdés
Hogyan nézek a világra a csoporton keresztül?
Válasz
Az a problémánk, hogy nem tudjuk átadni az érzéseinket egymásnak és ez az érzelmekről szól.
Csak képzeld el: Nincsen más csak a vágy. Tanuljuk, hogy a Teremtő egy vágyat alkotott, a Közvetlen Fény négy fázisát, és aztán lefelé vonódott és széttört. Így lett megteremtve „ez a világ”. Mi ez a világ? Ez az, amit a vágy az összetört, szétválasztott, ellentétes részeiben érez, amik gyűlölik egymást.
Ez ugyanaz a vágy, csak össze van törve. A mozdulatlan, növényi, és állati, emberi szintjei amiket mi itt a mi valóságunkban érzünk, ugyanaz a széttört vágy, ami ilyen módon érzi magát. A „fizikai anyag” az a vágy, aminek ösztönös vágya van a megszerzésre. Ennélfogva egy stabil, realista felfogásunknak kellene lennie a valóságról, nem pedig egy hamisnak. A lényeg nem az, hogy elképzelt-e vagy sem. Ha tudom, hogy elképzelt, akkor rendben van. A legfőbb dolog, hogy nem élek a külső világ illúziójában.
Érezzük a mozdulatlan, növényi, állati és emberi szinteket, és az összetört formájukban érezzük őket. Ez a legalacsonyabb szintű valóság. Most össze kell gyűjtenünk mindezeket a dolgokat a felfogásunkba és meg kell találni azt a rendszert, ami összeköti mindegyiküket. Ez a felső gondoskodás rendszere, a cél, a folyamat és az irány. Ez a mi munkánk: erőfeszítést tenni mint egy gyermek, aki az erőfeszítésein keresztül megérti a valóságot, amiben él. Ez a teljes folyamat, amin keresztülmegyünk.
Ebben „minden embernek segítenie kell a barátját”. Támogatnunk kell egymást. Ez a támogatás néha negatívként és néha pozitívként érezhető. A legfőbb dolog a valóság érzékelése, hogy tudatában legyek mindannak amit érzek, és mindezt az érzékeimben, a vágyamban érzem. A vágyam a mozdulatlan, növényi, állati és emberi részből tartalmaz részeket, így ilyen módon érzem a valóságot.
Ha elkezdem korrigálni magam, hogy mindent egybe kapcsoljak össze, érzem, hogy a valóság egy sokkal egységesebb alakot kezd felvenni. Abban a pillanatban, amikor ezeket a részeket egy kicsit össze tudom kötni, elkezdem érezni az erőt, ami működteti őket, amit „Teremtőnek” hívnak. Ha egy kicsit is összekapcsolódnak, egy minimális módon, már elkezdem érezni az erőt, ami a rendszert mozgatja, ami az Istenség, a felső erő.
Ekkor elkezdem látni, hogy hogyan viszonyulok ehhez a valóság egészén keresztül, és a valóságon keresztül el tudom ezt a valóságot hozni a kapcsolathoz. Ekkor tisztábban értem a csoport fogalmát.
A beszélő szinten vannak a legaktívabb részek, amik ugyanezeket a gondolatokat gondolhatják, ami nekem is van. Úgy érzem, hogy el vagyok tőlük választva, és ugyanakkor csak az egységünkön tudok dolgozni. Olyan mintha volnának rajtam kívül másik tudatos részek is, akik szintén tudatában vannak neki, hogy kapcsolódniuk kell. Együtt kell működnünk a kölcsönös egónk ellenében, hogy kapcsolódni tudjunk. De ha összekapcsoljuk magunkat, azokat a részeket, amik távol vannak és szét vannak szórva a látóteremben, ha egy kicsit is kapcsolódunk, minden más – az állati, növényi, és mozdulatlan – szintén velünk jön.
A legfőbb dolog, hogy kapcsolódjunk a csoporthoz. Ezek olyan részek, amik szintén készen állnak, hogy velem ugyanebben az általános rendszerben legyenek, a szemléletemben, akik szintén az én elképzelésemet és érzéseimet vallják. Természetesen nagy visszatartó erő van közöttünk, de megértjük, hogy ez a visszatartó erő a rendszerben levő romlottságot jelenti, amin túl kell jutnunk. Fel kell használnunk őket, és a segítségükkel közelebb kerülünk. Ilyen módon a teljes vastagságát korrigáljuk a rendszernek, a mozdulatlan, a növényi és az állati szintet is – hogy mind kapcsolódjon egymáshoz.
Ez azt jelenti, hogy a negatív kapcsolatok egymás között tisztán azok, amiket korrigálnunk kell, hogy egyek legyenek, az egyetlen mechanizmussá váljanak. Ekkor ezekhez szeretettel, megértéssel és jó szándékkal viszonyulok. Ezek olyanok, mint egy betegség tünetei, amikre csak oda kell figyelnem, és mindenkivel együtt, az összes résszel, ami a gondolataimat megosztja, a kezelésükhöz kezdek. Meg kellene értenünk, hogy nincs több ennél, és semmi sem fog hirtelen tisztává válni. Fel fogjuk fedezni, hogy semmi nem tárul fel, csak a kapcsolatok közöttünk, és hogy a világ többi része csak egy eredménye annak, ami köztünk történik. Vannak válságok, és vannak kétségbeesések, vannak nagy problémák és mindez azért van, mert nem kapcsolódunk folyamatosan olyan mértékig, amennyire kapcsolódhatnánk.
Ha folyamatosan megtartjuk a kapcsolatot közöttünk olyan mértékig, amennyire a rendszerben feltárulnak, a világ egy kellemes formában fog előrelépni a „gyorsítás” módján. Ha nem tudjuk ezt megtenni, akkor lemaradunk a fejlődés folyamata mögött, a világ többet szenved és mi is szenvedünk, és minket fog utálni és gyűlölni minden problémáért, amit érez, és igaza is lesz neki.
Tehát folyamatosan meg kell erősítenünk a formát, amit elértünk, és ezáltal ki kell fejeznünk a kölcsönös garanciánkat. Nem szabad aggódnom amiatt, hogy másoktól függő vagyok, de afelől aggodalmaskodhatok, hogy mindenki függ attól, hogy értük mennyire aggódom. Két szintje van ennek a partnerségnek:
- Tudom hogy tőlük függök, és hogy előrelépek, ha megtartanak engem és erőt adnak.
- Erőt fognak nekem adni, fel fognak ébredni, aktívak lesznek és készen állnak olyan mértékig amennyire értük aggódom. Ezt úgy hívják, hogy átlépem a határaimat az én érdekemből a világ érdekébe. Ha adományozom nekik, minél többet adok nekik, annál jobban ebben a folyamatban lesznek.
Tehát nem mondhatom azt: „Ez az ő hibájuk, hogy nem ébredtem fel, hogy elfelejtettem és messzire tévedtem a korrekciótól, a kijavítás útjától” hanem ehelyett azt mondom, hogy „nem aggódtam felőlük, és nem éreztem emiatt az együttműködést a részükről.”
Tehát rögtön azután, hogy elértük a kapcsolatnak egy ilyen különleges szintjét – máris folytatnunk kell ennek a rendszernek a meglátását, és a kölcsönös aggodalmát a kölcsönös kapcsolat felé, a kölcsönös garanciára. A kölcsönös garancia a legfőbb dolog. Mindenki felelős a teljes rendszerért. Ahogyan Baál HaSzulám is mondja, ha valaki lezuhan erről, olyan mértékig nem egész többé ez a rendszer, és legyengül, aztán mások nem tudják azt a szerepet betölteni, amit kell nekik.
CST