Koronavírus: egy lecke a kölcsönös felelősségvállalásból
Kevesebb, mint három hónap alatt a COVID-19, a koronavírus, megtanított minket arra a természet erőivel szembeni alázatosságra, amelyet több, mint egy évszázadon át megtagadtunk.
Ki gondolta volna, hogy egy vírus – és nem egy különösebben halálos fajta -, megnyomja a világ halálfélelem-gombját? Ki hitte volna az év elején, hogy egy sörmárka elnevezésű, vacak kis influenza-szerű kórokozó miatt az egész világon lebénul a légiforgalom, összeomlanak a részvénypiacok, olajár-háború indul az OPEC és Oroszország között, egész országokat helyeznek karanténba, az egész világon bezárják az iskolákat és az egyetemeket, és törlik a főbb sporteseményeket? És arra, hogy minderre tíz hét leforgása alatt kerül sor…
A vírus megtanította nekünk, hogy védelmi eszközeink, biztonsági hálónk, valamint a hatalomért és dominanciáért folytatott küzdelmeink haszontalanok, amikor a természet úgy dönt, hogy érezteti a hatását.
A koronavírus mindenekelőtt a kölcsönös felelősségvállalás leckéjét tanítja meg nekünk. Ez arra kényszerít minket, hogy felismerjük a fájdalmas tényt, hogy világszintű kapcsolat fűz minket össze és függünk egymástól. Mert ha egy vírus, amely a kínai Vuhanban kezdődött, megölheti szeretteinket mondjuk Chicagóban, Illinois-ban, az USA-ban, nem lenne Ön szerint is kívánatosabb, ha a két ország nem keveredne kereskedelmi háborúba? Nem lenne jó, ha az országok együtt tudnának működni legalább egyszer, és együttesen lépnének fel a vírus terjedésének megakadályozása ellen? Nem lenne sokkal hasznosabb, ha rájönnénk, hogy felelősek vagyunk egymásért, még akkor is, ha a világ másik felén vagyunk, és nem akarunk egymásról tudomást venni?
Csodás gyógyszer a Föld számára
Ironikus módon ez a kórokozó olyan, mint egy csodálatos gyógyszer a Föld számára. Évtizedek óta figyelmeztetnek minket a túlzott fogyasztás bolygónkat károsító következményeire. Évtizedek óta azt mondják nekünk, hogy korlátoznunk kell a kapzsiságunkat, a természeti erőforrások túlzott mértékű kimerítését és a bevásárlás-őrületünket, amely kedvenc időtöltésünkké vált. Évtizedek óta figyelmen kívül hagyjuk a figyelmeztetéseket. Most a természet arra kényszerít bennünket, hogy álljunk meg: nincs repülés, nincs vásárlás, nincs szórakozás. Helyezze magát karanténba otthon, és gondolkodjon el cselekedetein, mennyire viseli szívén a többieket, és ők mennyire elkötelezettek az Ön irányában.
Valójában a természet kedves hozzánk; ugyanezt a leckét megtaníthatta volna sokkal kegyetlenebb csapások segítségével is. Okozhatott volna olyan nukleáris katasztrófát, mint a csernobili vagy egy földrengést, amely elpusztította a japán Fukushima atomerőművét. Sokkal fertőzőbbé tehette volna az ebolát, és az emberiség felét elpusztíthatta volna. Millió olyan dolgot tehetne, amelyet el sem tudunk képzelni, és amely eltörölheti az emberiséget. De nem teszi; lehetőséget kínál nekünk, hogy átgondoljuk, hogyan élünk, és miként lehetünk felelősebbek egymás, és közös otthonunk, a Föld iránt.
Most van itt az ideje, hogy segítsünk egymásnak megtanulni a kölcsönös gondoskodást. Ez nem történhet meg, ha egyedül próbálkozunk, de mivel mindnyájan ugyanabban a hajóban váltunk fogollyá, hasonlóan a vírus által sújtott Diamond Princess japán és a kaliforniai Grand Princess utasaihoz, mindannyian fel kell vállalnunk a kölcsönös felelősséget, és el kell kezdenünk egy harmonikusabb és a másikat jobban figyelembe vevőbb életmódot. Nyilvánvaló, hogy a természet büntető eszközeinek sokkal szélesebb a spektruma annál, mint aminek valaha is képesek lennénk ellenszegülni. Eddig irgalmas és gyengéd volt az emberiséggel; nem akarjuk, hogy kezébe vegye a botot…
A világ, amelyben most élünk, egocentrikus gondolkodásmódunk terméke. Ha nem változtatunk gondolkodásunkon, a világ sem lesz jobb, akárhogyan is próbáljuk a fosszilis tüzelőanyagokat megújuló energiával helyettesíteni, vagy visszafogni az erdőirtást. De ha a jelenlegi hozzáállásunk helyett kölcsönös megfontolást és felelősséget alakítunk ki, világunk visszatükrözi majd azt, és új tudatállapotunkkal szinkronban alakul át.
Meg van írva: „Szelet vetnek, vihart aratnak” (Hóseás 8: 7). Ha az egoizmust vetjük el, sokszorosan learatjuk annak következményeit. A jelenlegi válság csupán egy példája annak, ami történhet. Hasonlóképpen, ha mindannyian a Föld nevű hajó fedélzetén kölcsönös gondoskodást és kölcsönös felelősséget vetnénk el, mit arathatnánk le abból? El tudjuk akár csak egy kicsit is képzelni az előnyöket?
Talán most, amikor mindenki kivár, szánjunk rá egy pillanatot, és tekintsünk rá gondolkodásmódunkra! Kezdjünk neki, és reformáljuk meg kapcsolatainkat! Lehet, hogy most nyílik lehetőségünk arra, hogy megfordítsuk az irányt, és másfajta utat képzeljünk el az életünknek. Talán most kevésbé kellene az “én”-re és az “enyém”-re gondolni, és inkább a közösségre, a társadalom és az emberiség szempontjaira kellene összpontosítanunk. Végül is, ki tudja, hány további vihar előtti csendet ad még nekünk a természet?
https://laitman.com/2020/03/coronavirus-a-lesson-in-mutual-responsibility-thrive-global/
