Amikor az önzőség tehetetlen
Mi önzően kezdünk el a cél irányában haladni. Mivel nem látunk más kiutat, egységre lépünk mint a katonák a hadseregben annak érdekében, hogy új frontokat támadjanak. De aztán ahogy belsőleg dolgozunk magunkon, és megadjuk magunkat a többiek előtt, érzékenyebbé válunk és azt találjuk, hogy nem létezik bennünk az adakozás tulajdonsága. Megértjük, hogy boldogok lennénk, ha egységre tudnánk lépni barátainkkal, de nem vagyunk képesek erre.
A megszokott életünkben találunk erőt arra, hogy egységre lépjünk, és elérjük vágyott célunkat, mivel a cél önző és mi abban kölcsönös hasznot látunk. De a spirituális cél az különböző és elletétes a megszokott önző egységgel. Ellentmondás létezik a kitűzött cél és a közöttünk uralkodó elszigeteltség között. Mi fokozatosan felfedjük hogy nem lépünk egységre, hanem épp ellenkezőleg gyűlöljük egymást. Ez az ahogy felfedezzük a gonoszt magunkban, amit addig nem ismertünk fel.
Ennek eredményeképpen tehetetlenek maradunk, nem tudva mit is tegyünk. Innentől kezdve egy olyan állapotba érkezünk, melyet “imának” nevezünk, ahol elkezdünk “sírni” és könyörögni kezdünk a Teremtőhöz, hogy adja meg nekünk és barátainknak az erőt – erőt az egységhez.
Emiatt 3 alkotó elem jött össze: magam, barátaim és a Teremtő, Aki minket összeköt és megadja nekünk a kapcsolatot a Fénnyel, mely elkezd minket megtölteni. És ekkor nyílik meg számunkra a spirituális világ.
hzs
