Hol marad az öröm?
Kérdés:
Miért van, hogy a lemenet mélyebben érint, mint a felmenet?
A válasz:
Itt az ok: hogy egoisták vagyunk. Mi az örömkapás vágyából lettünk teremtve, ami örömöt és szenvedést (édeset és keserűt) érzékel. Nincs középút, tehát ha semleges helyzetben vagyok, ahol se öröm, se fájdalom, akkor is rosszul érzem magam. Hiányzik az élvezet, az öröm. Mindig a pozitívumot követelem. A zéró nem elég. Semmi nem elég.
Tehát ezért vagyunk elégedetlenek. Van fedelem, melóm, kajám, de valami mindig hiányzik. A szomszéd kertje zöldebb, vagy úgy érzem, semmi értelme az egésznek.
Az önző késztésünk sosem elégedett azzal, amije van. Tehát mindig a még-még-még pluszt hiányoljuk és ez csak nő, mert az egó is folyton növekszik.
És közben a forrásunk a Teremtő, aki teremt minket. Ő az egyetlen és helyettesíthetetlen, ezt mind érezzük egyként. Tehát: aki ilyen egyéni, mint én, hogy is találhatna kielégülést?
Ezért van az, hogy sosem vagyunk elégedettek, sem élvezetben, sem pedig a helyes ön-megvalósítás terén. Ez az egó (a fáraó, a rossz késztés) alaptermészete. A legkisebb lemenet is levegővé oszlatja szét a hősiességemet. Bármit megtennénk, csak ne érezzük ezt a belső sivatagot!
Az élvezet akarása csak a Fénytől függ. Ha kap Fényt, tele van erővel, noha nem tudja, honnan ered az erő. De ha kicsit is eltávozik a Fény, tehetetlennek érezzük magunkat és bármibe belemegyünk, csak hogy kijavítsuk a helyzetet valahogy.
Nézz körül a világban: terroristák, gyilkosok, tolvajok, csalók. Úgy tűnik, mindenkinek csak meg kéne adni, amit követel és minden jóra fordulna. Ki a hibás? Persze a teremtő, aki nem tárja fel magát és ő tehet a rossz dolgokról ezért. Vagy lehet ebből más következtetést is levonni, ha más nem marad hátra.
kgy
