Miért várjuk meg a csapásokat?
Ha valaki hatalmas fájdalmakon keresztülmenve, de megkapta, amit annyira szenvedélyesen kívánt, köszönetet mond a rossz dolgokért ugyanúgy, mint a jókért. Természetesen ez nem a Fény útja, azonban ez is a valóság része. Bármennyire a Fény útján kell előre haladnunk, ahogy írva van: „a Te Fényedben mi láthatjuk a Fényt.”
Miért nem érzem ezt a gonoszt, mielőtt megüt engem? Miért nem tudok elszaladni a csapások elől? Tudom, hogy ez lehetséges! Ha belépek egy csoportba, megkapom a saját gonoszságom felébresztését a barátaimtól. Nem a Fény az, ami Felülről, és ami feltárja ezt nekem, hanem én magam fedezem fel ezt saját magam által.
Miközben erőfeszítéseket teszek, a barátaimmal való egyesülésre, látom, mennyire képtelen vagyok tenni, és érzem a teljes hasztalanságot. Ugyanakkor azonban megkapom a cél nagyságát, könyöröghetek a Teremtőhöz segítségért, és előrehaladásért.
A Körbevevő Fény megszerzésével, megint a csoporthoz fordulok, csak azért, hogy érezzem a neheztelést megint, és kérhessek ismét a Teremtőtől. Ő biztosítja a Reformáló Fényt. A Teremtő közelebb von magához engem, és fenntart. Elkezdem érezni, megérteni, és elérni Őt jobban, és ez által előrébb jutok. Majd a ciklus ismétlődik.
Ez egy non-stop, megtörhetetlen cselekedet, amit egy végtelen frekvencián kell végrehajtani, és a személy folyamatosan benne van. Sőt, a kérése a Teremtő és a csoport felé, szintén bevonzza a Körülvevő Fényt, ami automatikusan megjelenik. Egyik követi a másikat.
Csak egyszerűen nyomni kell a „pedált” a tovább menetelhez, a helyes irányba. Hogy milyen módon forognak a fogaskerekek a motorban, nem lényeges a személy számára. Tehát, miért várja meg a csapásokat?
