Tehetetlen kétségbeesésben, de fel nem adva
Mikor kabbalista szöveget tanulunk, mint a Zohár, fontonak kell tartanunk a szellemiségi elérését. Azért mert végülis csak ez érdekel: a történelmi, és filozófiai és elvi anyagon túl a szimpla tiszta elérés, vagyis a Teremtés, az adás feltárása, elérése. Ez legyen az érték kritérium.
Az elérés ösvényén az alak-azonosság a törvény, s nincs kompromisszum. Egyrészt teljesen függünk a Felső Erőtől. Senki nem segíthet csak a felső Erő. Aki ezt megérti, az jó irányba tart.
A Tóra erről ír: ” Izráél fiai munkájuk közepette felkiáltottak és kiáltásuk felért a teremtőhöz.” Vagyis tudták biztosan, hogy maguktól nincs hatalmuk, tehetetlenek.
Másrészt a szellemiségi fejlődés mindig az ellentéteken alapul. Tehát részvevői kell legyünk a folyamatnak. Erőfeszítéseink közben, melyek a társulásra irányulnak, biztosan tudjuk, hogy egy “mennybéli csoda” fog minket kivezetni Egopontból Ízráél-ba.
Ezért a tehetetlenségig., a reménytelenségig saját erőnkből kell eljutni és nem szabad elfutni ez elől az érzés elől. Hanem bízni kell az egónál Nagyobb Erő segítségében, amely a társak közt megjelenik.
Legyünk tehát olyanok, mint Izráél fiai, akik felkiáltottak munka közben s ettől egybeszövődött az egész környezet, társultak és közel kerültek az Egopontból való szabaduláshoz.
Ezen a ponton kell magunkat elképzelni. Minden szükséges tettet végrehajtunk, de nem menekülünk a kétségbeesett tehetetlen mélypontról, hanem ennek az erejét fordítjuk át a Teremtő feltárásába a társulásban kérve a kijavulást.
