Az imáink mind csak az adásvágyra irányuljanak. Bizony lehet, hogy soká nem valósul meg ez, s akkor elveszítjük a reményt, kétségbeesünk, hogy még mindig csak az örömkapás vágya van bennünk túlnyomóan.
Igen, ha lenne bennem adásvágy, nem lennék kétségbeesve. Ez a várakozás kitöltene. De mivel egoista vágyaim vannak csak, az adásra irányuló vágyam nem tölt fel.
Ilyenkor lezuhanunk. És azt mondják erre: jaj, annak, aki a befejezés előtt feladja az erőfeszítéseit. Ilyenkor a csoportnak kell segíteni, hogy kitartson az illető, s kétségbeesés ellenére egy picit még hozzáadjonaz erőfeszítéshez, bármennyire úgy érzi, nem bírja ezt tovább. Épp ez az a hely, ahol még egy picit rá kel tenni – pont amikor úgy érzi, teljesen kétségbeesett, akkor a környezet, a társak kell, hogy adjanak neki erőt.
Ezek a csakazértis hozzáadások építik a szellemi világba az átvezető utat.Végülis ezek ébresztik fel bennünk a kiegészítő imát, amelyre választ ad a megvilágító Fény, amely eljön és átfordítja a vágyakat adó-vággyá.
És akkor elkezdjük élvezni az adást, amiben sosem csalódhatunk. Az adás világában nincs megszorítás. Az egész világ ott áll előttünk: rajta, töltsd fel magad határtalanul! Tégy meg mindent, amit csak akarsz!
Mert ha a szándékunk a társnak való adás, akkor nincsenek számunkra tiltások.
