Miért vagyunk önzőnek teremtve? Miért, hogy mindig csak magunkra gondolunk? Miért nem természetes, ha szeretjük a másikat, mint a gyerekünket, akit tudunk magunknál is jobban szeretni? Miért nincsenek ilyen késztetéseink? Miért, hogy gyakran kakukkfiókák vagyunk idegen fészekben?
Az Elfogadás bölcsessége /= Kabbalah/ elmagyarázza, hogy ez szándékosan van így, hogy nem véletlen, hogy nehezen tudunk fontosabbnak tartani magunk mellett másokat. Sőt, általában a másikban mindenféle taszító, idegesítő és idegen vonást észreveszünk. Írca van. “Szeresd a másikat, mert olyan ő, mint te” – de hát ki is ez a másik? nem csak valaki más, hanem egy távoli és gyűlöletes lény! Nem bánnánk, ha kevesen lennének rajtunk kívül a világban, csak, akik az igényeinket kielégítik, a többi mehet a pokolba, dögöljenek meg. Sokkal egyszerűbb lenne nélkülük az élet, ez az igazság, nem? Így vagyunk megszerkesztve.
Szóval, a Kabbalah /=Elfogadás/ elmagyarázza, hogy ez a kölcsönös gyűlölet (=Szinaj-ra rímel héberül) azért adatott, szándékosan, hogy erőfeszítés, munka legyen a szeretet, a társulás kialakítása… e gyűlölet fölé emelkedve. “Szeretet”-nek azt hívjuk, amikor empátiával érezzük a másikat, az igényei fontosabbak a saját igényünknél, és törekszünk kielégíteni a tőlünk telhető teljes erőkkel.
Az elutasítás ereje a gyűlölet alakjában itt marad köztünk, ez egyfajta ellenállás, mint a mikrocsipben az ellenállás. de fölé emelkedünk ennek az ellenállásnak, vagy gravitációnak a vágyunkkal, ami olyan, mint az elektromosság: a közösségre, társra vágyakozás. Ezért kell az ellenállás, hogy erőt, energiát csiholjunk belőle: a szeretet és részvétel energiája jön létre.
És majd kisugározzuk ezt az erőt: megszokjuk, hogy tudatosan elérjük ezt a szintet/mely a természet alapereje/, mely örök s időtlen harmónia egyben. Ebben az állapotban már nem egó-vezérelte individuumok vagyunk, mind a maga kis elemében, hanbem fölé emelkedünk e gravitáló ellenállásnak.A kölcsönös gyűlölet és szeretet által együtt a jelenleginél magasabb szintű kapcsolati hálózatba épülünk bele.
Most tehát a kölcsönös ellenállásban, ellenérzésben élünk, mint szét-kapcsolt, összetört részecskék. De ahogy emelkedünk s megteremtjük a társulást, szolidaritást, egységet, ott megtapasztaljuk ezt a hálózati létet, mint magasabb létszintet, ahol mostantól majd élünk. Ennek a neve: örök élet. Ez a felső élet: időn kívüli tökéletes lét, a mostanival párhuzamos, hisz a mostaniban naponta meghalunk (az egónkkal), ez megöl minket.
Tehát erre az egoista ellenállásra (gravitációra) szükségünk van, és a szolgálat és szeretet felépülésére is. Ezt a két ellentétes tulajdonságot – a szétesett megtört haldokló önzést – és az odaadó gyógyuló altruizmust kell egyensúlyba hoznunk. De a szeretet legyőzi a gyűlöletet és lelki ébredést hoz, miáltal kitörünk az evilágból s átjutunk az örök és teljes másik világba.
[43582]
From the Virtual Lesson, Fundamentals of Kabbalah Series 5/15/2011
