A szeretet háborúja
Rabash írásaiból: “Meg kell, hogy növeljétek magatokon belül a barátok szeretetét, mivel lehetetlen elérni az örökkévaló szeretetet, csak az egymáshoz kapcsolódás által. Ez azt jelenti, hogy meg kell növelnünk az egységünket azzal, hogy egymással eggyé olvadunk. De ez csak akkor történhet meg, ha megpróbáljuk lehámozni magunkról azt a “ruházatot”, amelybe a belső lélek van beleöltözve, ez a ruházat az önszeretet…
Amikor “háborúban” vagyunk, akkor mindenki tudja és érzi is, hogy szüksége van a barátja segítségére, mivel nélküle a saját ereje meggyengülne. Ennél fogva, amikor átérezzük azt, hogy meg kell mentenünk a barátunk életét az érkező golyótól, ezen a ponton mindannyian elfelejtkezünk a saját testünk védelméről, amely felől egyébként aggódnánk. Mindannyian össze vagyunk kapcsolva egyetlen edényben, ezen keresztül kell átéreznünk a barátok szeretetét.
A barátok szeretetét elérjük a “háború” által. De lehetetlen elérni a barátokkal való összeolvadáshoz, amely szimbolizálja az állandó szeretetet, anélkül, hogy megpróbálnánk kilépni a gonosz hajlamunk öltözetéből, amelybe a lélek bele van öltözve. Az önszeretet öltözetéből csak akkor lehetséges kilépni, ha helyettesítjük a mások szeretetével, a “Masach” (szűrő) védelmével és segítségével a Körülölelő Fény – re.
El kell ezt érnünk. Mikor elkezdjünk keresni, ennek a megvalósítási módját, csak akkor kezdjük el érezni, hogy minden a másokkal való viszonyon múlik. A fizikai világban az emberek egymáshoz való viszonyát a törvények határozzák meg, melyeket az egyén jogainak védelmére hoztak, és ezt még demokráciának is hívják. De amikor a “Körbevevő Fény” hatása által meglátjuk az igazságot, akkor megértjük, hogy pontosan a másokkal való kapcsolaton keresztül vagyunk csak képesek a teremtés célját megvalósítani együtt, és ehhez nem a törvények kellenek.
Mert a barát és a Teremtő, Egy. Nincs különbség köztük. Ha az ember maga fölé akar emelkedni, és eljut a Teremtőhöz, akkor megérti, hogy szüksége van a barátja segítségére. Amíg minden barátnak nem tudok a segítségére lenni, addig, mekkora mértékben lennék képes magam nekik átadni? Addig amíg nem tudom átadni nekik, nem tehetek semmit.
Egy kölcsönös segítségre van szükség, amelyben mindannyian függünk egymástól, segítjük egymást. Amekkora mértékben képes átadni, odaadni magát az ember másoknak, annyira képes a többieket segíteni. Így mikor az ő segítségére jönnek a barátok, akkor az ember már nem gondol magára, és akarata nélkül, képes saját maga fölé emelkedni.
De a barátok csak akkor jöhetnek a segítségünkre, amikor lenullázzuk magunkat a többiek előtt, és egy ilyen módon inspiráljuk a többieket, hogy gondoskodjanak rólunk. Tehát itt minden csakis azon múlik, hogy az ember hogyan dolgozik egyénileg a környezetével szemben. Amennyire lenullázza magát a többiek előtt, és amennyire készen áll arra, hogy összeolvadjon a többiekkel, azaz a környezetével, a tanárral, a terjesztéssel, azaz minden eszközzel a cél elérése érdekében, mint egy gyerek az édesanya karjában, és amennyire lekicsinyli magát a barátok nagyságával szemben, annál közelebb kerül a spirituális eléréshez.
Az embernek a nullától kell, hogy elkezdje a spirituális felemelkedést. Az ember minél közelebb jut a nullához gondolataiban, a vágyaiban és tetteiben is, abban a mértékben olvad össze a csoporttal, és inspirálja őket arra, hogy gondoskodjanak róla. Ezen a ponton az ember elkezdi megkapni a helyes benyomást a csoport belsejétől, és nem számít, hogy milyen szinten van jelenleg. Ez a behatás lehetővé teszi számára, hogy lekapcsolja magát az önszeretetről, lekapcsolja magát az önző “klipa”– tól(kemény héj -tól) , a gonosz hajlamtól, és akkor képes elkezdeni a spirituális munkát.
2013.04.07, Felkészülés a reggeli leckéhez
KA
