Kérdés:

Azt állítja, hogy a tudomány alkalmazása megzavarja a Természet egyensúlyát? Például a természetgyógyászat a természet egyensúlyán alapul, természetes gyógymódokat használva – hogyan képes mindez akkor a természetet károsítani?

Válaszom:

A lényeg nem az, hogy káros, vagy megfelelő anyagokat használunk-e. Végül is minden gyógyszer lényegében véve méreg. Az orvoslás jelképe a mérges kígyó, azaz a legkárosabb lény a Földön. De amíg a méreg káros az egészséges szervezetre nézve, gyógyszerként használható a betegségek kezelésében. Minden azon múlik hogyan hasznosítjuk azt, amit magunkhoz veszünk a természetből. Még a legsegítőbb alapanyagok is kárt okoznak, ha önző módon használjuk őket.

Ennél fogva a tetteink szándéka az ami számít: vagy az emberiség (Természet) hasznára, vagy a saját célunkra tesszük azt. Nem vagyunk képesek a kettőt együtt tenni. Minden azon múlik mi szolgál tetteink alapjául: az önzőség vagy a többiek iránti szeretet.

 Kérdés:

Ön hogyan látja a következő csapást?

Válaszom:

Minden próféta kizárólag a mi időnkről beszélt. Egyikük sem szónokolt a saját időszakukról. Minden jóslatuk arra az időre vonatkozott, amikor az emberiség elkezd egységre lépni. Ez azért van, mert egyetlen lehetőségünk arra, hogy szabad választásunkat gyakoroljuk, pontosan ebben a tettben rejlik. Minden más időszakban, és minden más tettben csak robotok vagyunk.

Amennyiben visszautasítjuk, hogy realizáljuk/korrigáljuk magunkat, szenvedések (katasztrófák, szerencsétlenségek, járványok) várnak ránk, a közös önzőségünknek megfelelően. A Kabbala beszél a nukleáris világháború lehetőségéről is, amennyiben nem vagyunk képesek a megfelelő kapcsolatokat kiépíteni egymás között. Ez ugyanaz az önző, emberek közötti kapcsolat mely a betegségekben, háborúkban és más szerencsétlenségekben is jelentkezik.

Személy szerint én bízom abban, hogy a ma számunkra rendelkezésre álló lehetőségekkel időben képesek leszünk sikert elérni. Egy veszélyes időszakon keresztül fogunk egyensúlyozni, de mindez egy korrigált helyzetbe fog torkollni.

Negyedik fejezet: Tökéletesség és a világ

Ahogyan azt már tudjuk, a Teremtő lényegisége a szeretetben lakozik, egy maximális figyelemben és könyörületességben a társadalom összes tagja iránt, mint önmaga felé. Vizsgáljuk meg, hogy ha elfogadhatjuk a Teremtő törvényét csupán a hitre alapozva, vagy szükségünk lesz némi gyakorlati tapasztalatra is.

Remélem, hogy az olvasó megérti az üres filozófia iránti ellenszenvemet, mert egész struktúrákat építettek már fel így, amikből aztán és hibás következtetésekre alapozott, teljesen megalapozatlan következtetéseket vontak le. A mi generációnk sok efféle filozófiát helyezett gyakorlatba. Amikor egy alapvetően elméleti feltételezés hibába torkoll, az egész feltevés összedől, és ez millióknak okozhat súlyos kínokat.

Kívánhatjuk-e a Teremtő törvényének beteljesítését, a világot és törvényeit gyakorlatban szerzett adatokon keresztül tanulmányozva? Amikor megfigyelünk egy rendszert, ami a természetben létezik, megcsap minket a pontosság, ami mind mikro, mind makroszinten irányítja azt.  Például, vegyük a hozzánk legközelebb álló teremtményeket – az emberi lényeket. Egy sejt, ami egy apából érkezik és egy előre elkészített, megbízható részbe ér az anyában, mindent megkap a fejlődéséhez, ameddig ebbe a világba nem érkezik. Semmi sem sértheti őt, ameddig el nem kezdi létezését, mint egy különálló organizmus.

Amikor világra jön, a természet gondosan felébreszti a szükséges érzéseket a szülőkben, hogy a gyermek számára abszolút érzelmi biztonságot adjanak szeretetükön és törődésükön keresztül. Az emberek, csak úgy, mint az állatok és növények, sokasodnak, és azután gondoskodnak ivadékaik fejlődéséről.

Viszont, egy drámai ellentmondás létezik aközött, ahogyan a természet gondoskodik a születésről és a fajok korai, független fejlődéséről, és későbbi túlélésért folytatott küzdelmük során. Ez az ütős ellentmondás a világ irányításának mibenlétéről, ami az életnek minden szintjén jelentkezik, a legősibb idők óta folyamatosan meghódította az emberi elmét és jó néhány elmélethez vezetett:

Evolúció: Ez az elmélet nem látja a fontosságát, hogy megmagyarázza a fönt említett ellentmondást. A Teremtő megteremtette a világot és uralkodik mindenekfelett. Ő érzéketlen, képtelen gondolkozni, és teremtményeit fizikai törvényekre alapozva teremtette meg. A teremtett fajok az evolúcióhoz alkalmazkodva fejlődnek, ami kőkemény túlélési törvényeket eredményez. Ez az elmélet a Teremtőt „természetnek” hívja, aminek következtében kihangsúlyozza annak érzéketlenségét.

Dualizmus: Mivel a természet megkapó bölcsessége eleddig felülmúlta az emberiség felfogóképességét, lehetetlen a jövőbeli szervezeteket visszacsatolás nélkül megjósolni és megtervezni. Az adó (természet) szükségszerűen intelligenciával, emlékezőképességgel és érzelmekkel bír. Ennek megfelelően nem tudjuk kijelenteni, hogy a természet minden egyes szintjét a puszta véletlen alakítja.

Ez az elmélet ahhoz vezetett, hogy két erő létezik, pozitív és negatív, és mindkét erő intellektussal és érzelmekkel bír. Ennél fogva ezek az erők képesek ezekkel a tulajdonságokkal felruházni mindent, amit megteremtenek. Ennek az elméletnek a fejlődése jó néhány egyéb elmélet kifejlődéséhez vezetett.

Többisten-hit: A természet cselekedeteinek analízise és a fő erővonalak annak karakterei szerinti különválasztása vallásokat hívott életre, (mint amilyen az ókori görög is volt), amik istenségek gyülekezetét foglalták magukba, amelyeket egyenként különféle erők irányítanak.

Az irányítás hiánya: A pontos műszerek és új módszerek megjelenésével a világ összes része között közeli kapcsolat épült ki a világ minden tája között. Ennek következtében a különálló erők elméletét félrerakták és felcserélték egy bölcs, egyesített erő feltételezésével, ami a világot irányítja. Viszont az emberiség jelentéktelenségének köszönhetően ehhez a hatalmas erőhöz képest, kíséret nélkül maradtunk.

Sajnos, az emberiség folyamatosan szenved a megannyi feltételezésről, ami a világ keletkezéséről és irányításáról szól. Felfoghatatlan, hogy miért kegyes ennyire a természet az anyaméhben, és miért ennyire kegyetlen a felnőtt lét során, amikor még inkább szükségünk volna a segítségre. Egy kérdés keletkezik: Esetleg nem mi vagyunk az oka a természet világ felé gyakorolt kegyetlenségének?

A természet összes cselekedete kapcsolatban áll egymással: ennél fogva, ha megszegjük egyik törvényét, felborítjuk az egész rendszer egyensúlyát. Nem számít, hogy úgy gondolunk a természetre, mint szívtelen, céltalan iránymutatóra, vagy Teremtő tervekkel, céllal, és bölcsességgel. Bizonyos törvények szerint működő világban létezünk, és ha megszegjük őket, megbüntet minket a romlott környezetünk, közösségünk, és romlott önmagunk. Mindemellett, mivel a természet törvényei összeköttetésben állnak egymással, egyiküket megszegve váratlan, durva csapást szenvedhetünk el egy másik irányból.

Természet, vagy a Teremtő (ami kettő valójában egy és ugyanaz), bizonyos törvényeken keresztül gyakorol ránk hatást, amiket kötelesek vagyunk objektívekként kötelező érvényűként tekinteni, így követni is őket. Meg kell értenünk a természet törvényeit, mert amennyiben nem sikerül követni őket, az okozza összes szenvedésünket.

Köztudott, hogy az ember társas lény. Nem tudunk fennmaradni a közösség tagjainak segítsége nélkül. Így aki hirtelen úgy dönt, hogy elzárja önmagát a társaságtól, szenvedni fog, mert az a személy képtelen lesz kielégíteni a szükségleteit.

A természet arra kötelez minket, hogy hozzánk hasonlóak között éljünk, és velük kommunikálva kétféle műveletet hoz ki eredményül: hogy megkapjunk mindent, a közösségtől, amire szükségünk van, és átadjuk cserébe a közösségnek munkánk gyümölcsét. Bármelyik szabály megszegése felborítja a közösség egyensúlyát, ennél fogva a közösség által kirótt büntetéssel jár együtt.

Abban az esetben, ha túlzottan kapunk (mint például a lopás), a közösség büntetése gyorsan következik. Amennyiben egy személy visszautasítja a közösség szolgálatát, a büntetés, szabályszerűen nem közvetlenül a bűnnel összefüggésben fog elkövetkezni. Ez az a feltétel, amiért általában figyelmen kívül hagyják a közösség szolgálatának szabályát. A természet viszont úgy működik, mint egy elfogulatlan döntőbíró és megbünteti az embert a fejlődési szintjének megfelelő mértékben.

A Kabbala fenntartja, hogy a generációk sorozata a világban pusztán fehérjealapú testek megjelenése és eltűnése, ahol a lélek, ami kitölti az „Én”-t, eltűnés nélkül változtatja meg hordozóját. Egy állandó és korlátozott tagszámú lélekcsoport körforgása, alászállása a világunkba, amik új testekben jelennek meg, emberek új generációit adva. Ennél fogva a lelkek szempontjából minden generáció, az elsőtől az utolsóig, egyetlen generációnak tekinthető. Nincs jelentősége, hogy az egyes lelkek hányszor szállnak ki és be különféle testekbe. Az összehasonlítás kedvéért, a test halála abszolút nincs hatással a lélekre, mint ahogyan a levágott haj vagy köröm sincsenek hatással a test életére.

A világok megteremtésével és az emberek számára nyújtásával, a Teremtő célt tűzött ki elénk: hogy elérjük az Ő szintjét és egyesüljünk Vele azokon a világokon keresztüllépve, amit Ő épített. A kérdés az, hogy kötelező-e az emberiségnek beteljesítenie az Ő akaratát?

A Kabbala teljes, zárt képet ad a Teremtő rajtunk gyakorolt felügyeletéről. Így készakarva, vagy szenvedéstől ösztönözve ebben az életben, vagy egy elkövetkezendőben, fizikai, társas, és gazdasági tényezők figyelembe vételével mindegyikünk és az egész emberiség el fogja fogadni a Teremtés célját, mint élete értelmét.

Végül egyetlen célt fogunk elérni. Az egyetlen különbség az útban van: egy személy, aki készakarva és tudatosan törekszik a cél felé kétszeresen nyer: időt spórol és megtapasztalja a Teremtővel való egyesülés örömét a szenvedés helyett.

A helyzetet súlyosbítja, hogy az emberiség nem tudja egyelőre elképzelni a nehézségeket, amik az útjában állnak. A cél ki van tűzve, és az univerzum törvényei megváltoztathatatlanok. A mindennapi személyes szenvedések és az időnként ismétlődő globális katasztrófák mindegyikünkben tudatosítják annak vágyát, hogy megfigyeljük a Teremtő törvényét – hogy semlegesítsük egoizmusunkat és irigységünket és helyette könyörületet, kölcsönös segítségnyújtást és szeretetet fejlesszünk ki önmagunkban.

Harmadik fejezet: Amit a Kabbala ad

A nagy bölcs, Rabbi Akiva, (Isz. 1. század) mondta: “Szeresd a szomszédodat, mint önmagadat, ez az összes szellemi törvények mindent átfogó szabálya.”

Ahogyan azt tudjuk, a „mindent átfogó” kifejezés minden alkotórész eredőjéhez mutat. Épp ezért, mikor Rabbi Akiva a szomszéd szeretetéről beszél (sok spirituális törvény egyikéről), a mi feladatunkról beszél a közösség felé és még a Teremtő felé is, mint összekötő törvény, ő beleérti azt is, hogy minden egyéb törvény pusztán alkotórésze ennek a szabálynak.

Azonban amikor megpróbálunk magyarázatot találni erre, még szokatlanabb állítással találkozunk, amit a bölcs Hillel mondott. Amikor a tanítványa arra kérte őt, hogy tanítsa meg a Kabbala teljes tudományára annyi idő alatt, amennyit egy lábon állva kibír, Hillel válaszolt: „Bármit, amit te is utálsz, ne tegyél meg másokkal!”

Hillel válasza megtanít minket arra, hogy az egész célja, egészen pontosan a Kabbala létezésének oka, hogy tisztázzuk és betöltsük az egyetlen törvényt: „Szeresd a szomszédodat, mint önmagadat.” Mégis, hogyan tudnék én mást is szeretni önmagamon kívül? Másokat szeretni, mint önmagamat az magába foglalná, hogy minden ember minden egyes vágyát folyamatosan teljesíteném, amikor én még csak a saját vágyam kielégítésére sem vagyok képes! Sőt mi több, a bölcsek azt is kifejtik, hogy mások vágyát a sajátunk előtt kell kielégítenünk.

Például le van írva (Tosfot, Masechet Kidushin), hogy ha csak egy párnád van, oda kell adnod a barátodnak, vagy ha csak egy széked van, egy másik embernek kell leülnie rá, amíg állsz, vagy a földön ülsz. Egyébként nem fogod beteljesíteni az utasítást, hogy szeresd szomszédodat, mint önmagadat. Megvalósítható ez az előírás? Mivel a „Szeresd a szomszédodat, mint önmagadat” a Kabbala egyik átfogó törvénye, először meg kell tudnunk, mi is valójában a Kabbala.

A Kabbala azt tanítja, hogy a világ, amiben élünk, és mi, a lakói csak azért lettünk megteremtve, hogy beteljesítsük a törvényeket, amelyek segítségül szolgálnak az emberiség spirituális fejlődésében, hogy a mi anyagi világunk fölé emelkedhessünk. Ezen az úton a Teremtővel való hasonlóságra és egységre tehetünk szert.

De mégis, miért teremtett minket a Teremtő ilyen romlottá és adta nekünk a Kabbalát, hogy korrigáljuk önmagunkat? A Zohár Könyve a következő módon adja meg a választ: “A személy, aki a másik kenyerét eszi, szégyell az azt adó szemébe nézni.

Ennek következtében, a világ azért keletkezett, hogy ettől a szégyentől megmentsen minket. A saját önzőségünkkel való küzdelemben és annak korrigálásában meg fogjuk szerezni jövőbeli világunkat.

Hogy erre magyarázatot találjunk, képzeljük el a következő helyzetet: Egy gazdag ember találkozik az ő szegény barátjával, akit régesrégen nem látott. Ő elviszi őt az ő házába, ad neki ételt, italt, ruhákat, napról napra. Egyik napon hogy örömet adjon barátjának, a gazdag ember megkérdezi őt, hogy mi egyebet tudna számára tenni? A szegény ember válasza a következő: „Egyetlen dolgot kívánok: hogy ne könyörületből kapjak meg mindent, amit adsz nekem, hanem fizetségül a saját munkámért. Minden vágyamat tudod teljesíteni, csak ezt az egyet nem!”

Láthatjuk, hogy az adó nem tudta megszabadítani a kapót a szégyenérzéstől. Épp ellenkezőleg, minél többet kapott a szegény ember, annál nagyobb lett a szégyene. Az univerzum, a mi kis bolygónk, és emberi közösségünk (a munkahelyünk) azért lett teremtve, hogy megszabadítson minket ettől az érzéstől. Az a dolgunk, hogy visszatérjünk a Teremtőhöz korrigált vágyainkkal és jól kiérdemelt jutalmat kapjunk érte, a mindenség hatalmas örömét, tökéletességet, és összeolvadást a Teremtővel.

De miért érezzük kínosnak és megszégyenítve magunkat, ha a másiktól kapunk valamit? A tudósok ismerik az ok és okozat törvényét. Kijelenti, hogy minden következmény karakterében közel áll az azt kiváltó okhoz, vagy forráshoz, és minden törvény, ami a forrásban hatással van, kihatással van a következményre.

Ennek a törvénynek a hatása megnyilvánul a természet minden szintjén: élettelenen, vegetatívon, élőn és emberin. Minden ásvány állapotát eleve elrendelik a törvények, amik uralkodnak rajta. Megszoktuk és előnyben részesítjük, amihez felnövésünk során hozzászoktunk. Éppen így, minden egyes porszem, ami az egész eredményt alkotja, az eredetéhez vonzódik, és minden, ami a gyökérben hiányzik, nem kedvelt és megtagadja azt a következmény.

Ennek megfelelően, mivel a természet Teremtője a Gyökere és Forrása mindannak, ami teremtetett, minden Benne létező törvényt kedvesnek fogunk fel, és mindent, ami Belőle hiányzik teljesen idegen és taszító lesz számunkra. Például szeretünk pihenni és nem szeretünk annyira mozogni, csak ha azért tesszük a mozgást, hogy azzal pihenni tudjunk. Ez azért van, mert a Gyökér (Teremtő) amitől mi mindannyian eredünk tökéletesen mozdulatlan. Ettől fogva mindenféle mozgás ellenkezik a természetünkkel.

Abszolút egoistának születtünk és növekedtünk, olyannak, aki csak magával törődik. Egoistának lenni tesz minket különbözővé a Teremtőtől, aki élettel tölti be az egész természetet. Habár a társadalom befolyása alá estünk, érteni kezdjük a kölcsönös segítségnyújtás szükségességét, habár annak iránya és mértéke a társadalom fejlettségi szintjétől függ.

Megteremtve a beteg akaratunkat (gonosz hajlam) és egyúttal a Kabbalát kiegyensúlyozó erőnek adva, a Teremtő megadta nekünk a lehetőségét, hogy eltávolítsuk az önzőség megnyilvánulási formáit és szégyen nélkül jussunk élvezethez.

Kétféle törvény létezik a Kabbalában – amik a többi emberrel foglalkoznak, és amik a Teremtővel. Mindamellett mindkét féle arra törekszik, hogy a Teremtővel tegyen minket hasonlatossá. Teljesen lényegtelen számunkra, hogy a Teremtő javára cselekszünk, vagy a többi emberére. Ez azért van, mert bármi, ami a túllépi személyes érdeklődésünk határait, teljességgel felfoghatatlan marad.

Minden mozdulat, amit a másik ember örömére cselekszünk – végül is – saját örömünket szolgálja. Teljességgel lehetetlen hogy bármilyen fizikai vagy mentális mozdulatunk mentes legyen attól az elsődleges szándéktól, hogy abból profithoz juthatunk. Ez a természeti törvény úgy ismert, mint „abszolút egoizmus”. Csak a spirituális törvények megismerése által tudjuk elérni, hogy önzetlen szeretettel legyünk a másikkal iránt. Akik nem követik a Kabbala törvényeit kizárt, hogy átlépjenek az „abszolút egoizmus” határain.

A Kabbala szerint, a szociális kapcsolatainkat irányító törvények sokkal fontosabbak, mint amik Teremtővel való kapcsolatot szabályozzák. Ez azért van így, mert ha ezeket a törvényeket változó szociális körülmények között követjük, hatékonyan korrigálhatjuk magunkat és helyes irányba.

Most már megértjük Hillel válaszát a tanítványának: a legfőbb dolog, hogy szeresd a szomszédodat, a többi teljesen mellékes törvények, beleértve azokat is, amik a Teremtővel való kapcsolatunkra vonatkoznak. Valójában, valaki nem tud felemelkedni Hozzá úgy, hogy előbbre helyezi Őt a többiek szereteténél.  Ezért az ókori bölcs rámutatott, hogy a „szeresd a szomszédodat” a legbiztonságosabb és leggyorsabb eszköz a Kabbala tökéletes elsajátításához.

Most képzelj el egy országot, ahol emberek milliói szeretetben és nyitottan törekszik rá hogy segítsen a társadalom tagjainak, hogy minden egyes igényük ki legyen elégítve. Tisztában lehetünk vele, hogy egy ilyen közösségben egyetlen személynek sem kéne aggódnia önmagával kapcsolatban, vagy félnie a jövőtől. Valóban, szerető emberek milliói folyamatosan őrt állnának az érdekeik felett és gondoskodnának róluk.

Ámde mivel az ország annak tagjaitól függ, egy megfigyelésben történő szakadás vákuumot teremtene a közösségben, mert valaki segítség nélkül maradna. Minél nagyobb az erőszakoskodók száma, annál több szabály megsérülne azok közül, amit a közösségnek be kellene tartania. Mind felelős egymásért, mint a törvények betartásáért, mint azok megszegéséért.

Másik ókori bölcs, Elazar, Rashbi fia (Rabbi Shimon Bar-Yochai, A Zohár írója), még nagyobb meglepetéssel szolgál számunkra. Azt mondja, hogy nem csak minden nemzet, de az egész emberiség felelős egymásért. Elazar kijelenti, hogy minden országnak be kellene tartania ezt a szabályt, és így cselekedve az egész világ ki lenne javítva. A világ nem lesz teljesen korrigálva és nem fog felemelkedni, ameddig nem tartja be mindenki az univerzum átfogó törvényét.

Második fejezet: A Kabbala Célja