Szerző arhívuma: mariotest

Egy állandó párbeszéd, vagy kérelem a Teremtőhöz helyes, mivel lehetetlen megszólítani Őt azon a mesterséges módon, ahogy ez az imakönyvekben le van írva. Az ember elkezdi megérteni, hogy nem érzi ezeket a szavakat, és azonosul azokkal, mint a Teremtő megszólítására alkalmas eszköz. A Teremtő nem hallja meg az embert ezen a módon, az Ő irányába megfejthető szavakkal kell fordulni, amely a legközelebb van valakinek a szívéhez.  

Majd ahelyett, hogy felolvasunk egy imakönyvből szavakat, melyek nem jelentenek az olvasónak semmit: „önmaga számára,”„az adakozásért,””az értelem felett,””a Tóra és a parancsolatok,””jó cselekedet,””a Szent és Áldott Egyetlen,” (ugyanazok a fogalmak és kifejezések, amiket a kabbalisták is használnak) az ember elkezdi interpretálni ezeket, egy sokkal érzékenyebb nyelvezetbe. A személy a nélkül teszi ezt, hogy akár egyetlen szó is elérné a belső érzékelését, és ez által valóban közeledik a valódi imához, belső kérelemhez. Milyen segítséget kérhet valaki a Teremtőtől? Ez a kérés válik majd spirituális edénnyé, vagyis a Teremtő feltárásának a helyévé.

Minden állapotban az embernek önmagát kell ellenőriznie, hogy vajon a saját szavain keresztül közeledett a Teremtő felé, vagy standard kifejezések ismételgetésével, egy könyvből. Ellenkező esetben ez azt jelenti, hogy a személy nem érti, pontosan kihez fordul, miért, és ezzel csak leválasztja még mindig magát attól, akinek címezte a kérést.  

A kérés megfogalmazásának képessége, nagy segítség valakinek, hogy megváltoztassa és korrigálja magát. A Teremtőhöz intézett kérést úgy kell tekinteni, mint egy eszközt amely megváltoztathat valakit. A válasz keresése valakinek a kérésére nem lényeges, ami fontos, az a kérés maga, mivel az építi a kérést megfogalmazó személyt.  

Majd az ember megérti, hogy a megváltoztathatatlansággal áll szemben, azaz az állandó Felső Fénnyel. A kérése az, amely a kérő embert minden pillanatban megváltoztatja, megteremtve ezzel, az állandóan növekvő hasonlóságot, az absztrakt Felső Fénnyel. Az ember a saját képmását fedezi fel a saját kérésén belül. Ez a kép egyre jobban meg fog felelni a Felső Fény minőségének, a Teremtő szintjének. Azaz, a személy eléri a Teremtő formáját a Felé irányuló kérdésen belül, és ez által előre halad.

Ezért írva van: „a Teremtő adománya, ha egész nap képes vagy imádkozni.” A teljes munka alapja az ima és a kérés.

KN

Az emberiség a szociális rendszer hatalmas problémáival szembesül. A helyesen kialakított közösség, az egyenlőség közössége, társadalma. Azonban nehézség rejlik abban a tényben, hogy a természet mindannyiunkat különbözőnek teremtett. Ezért értelmetlen mindannyiunkat azonos feltétel rendszerbe szorítani, egy nyolcórás periódusba a napokon belül, ugyanolyan fizetést adni mindenkinek, és így tovább. A mi természetünk adta különbségeink okozzák a helyzetet, amikor egy ember túl sok, egy másik pedig túl kevés az adott helyzethez. Ha lusta vagyok, nehéz lesz a számomra nyolc órát dolgozni, de ha egy energetikus végrehajtó típus vagyok, akkor ez egyáltalán nem probléma.

Hol kell tehát az egyenlőséget megmérnünk? Hogyan építhetünk egy társadalmat ami, az egyenlőségen alapul? Az emberek régóta meg akarják ezt tenni, és ha adódik egy alkalom erre, akkor egy megfelelő, szilárd struktúrát hozunk létre. DE láthatólag ez nem sikerül. A természet nem engedi, hogy egyenlők legyünk.  

Miért különbözünk akkor annyira egymástól az első perctől, miért vagyunk annyira szemben állóak egymással, és miért vagyunk képtelenek ebből kikászálódni?  Mindannyiunknak megvan a maga íz világa, erősségei, szabályrendszere, kapacitása, született jellemzői, élet megközelítése, és ezért képtelenek vagyunk egymást valóban megérteni.

Valóban, nem vagyunk képesek létrehozni az azonosságot, egyenlőséget. Láthatólag egy egyenlőségen alapuló társadalom a válasz a háborúkra, és a problémákra, amely megmenthetne bennünket, de ez nem az, amit a természet eltervezett. Az ő terve elvisz bennünket annak a felismeréséhez, hogy nem fogunk sehol egyenlőséget találni semmiben. Soha nem lesz esélyünk valamit egyenlően elosztani mindenki között. Ha ma ezt sikerült is megtenni, holnap háború lesz az ára ennek.

Az egyenlő elosztás elvét Oroszországban és az Izraeli Kibbutzim (kommunákban) kísérelték meg megvalósítani, de mindez elbukott. A természet a teljes egoista erőt fel akarja használni a mi esetünkben, hogy reformáljuk magunkat, a természetnek lényegének megfelelően: azaz teljes adakozássá. Akkor nem törődöm azzal, hogy ki, mit kap, és mennyit. Csak azzal törődöm, hogy a legtöbb, amit én kapok, egy százalék legyen mindössze. Ez nem jelent „egyenlő és igazságos az elosztás, hanem egy ellenőrzés nélküli elosztásról beszélünk.

Ebben az esetben, mindenki a saját fejlődésének megfelelően kap, amennyire éppen szüksége van. Ennek eredményeképpen, a személy arra a szintre emelkedik, ahol csak annyit szerez meg, amennyi a létezéséhez szükséges, miközben a maradékkal a többieket szolgálja, anélkül, hogy méricskélne kinek, mennyit ad.

Ezért nem értik az emberek, amikor elmagyarázzuk nekik, amit a kabbala mond az emberiség jövőjéről. Túlságosan fanatikusnak tűnik a számukra, túl utópisztikusnak. Mégis, máskülönben az emberiség nem maradhat fenn, mert minden más elosztási rendszer igazságtalan. Nem tudom megmérni az egyéni erőfeszítéseket, hogy kiértékelhessem, kinek, mennyit kell kapnia ezért. A természet soha nem engedi az embernek, hogy ilyen módon egyenlítse ki a pozitív és negatív erőket.

Ezért amikor elkezdjük alkalmazni ezt az elképzelést, terjesztenünk kell a kabbala bölcsességét, egy teljesen más rendszer felhasználásával. Most egyesítenünk kell a csoportokat, amelyek olyan emberekből állnak, akiknek megvan a vágyuk és a szükségük erre, akik megértették már, hogy nincs más kiút, mivel ez az, amire a Természet hív bennünket. Ezeknek az embereknek két erő van a birtokukban, a saját, személyes egoizmusuk, és a Teremtő ereje, a szikra, amely nyomja őket a pozitív fejlődés irányába. Amikor ez a két erő találkozik valakiben, elkezdi meghallani és végrehajtani azt, amit a kabbala bölcsessége mond.

A folyamat fokozatos, és megfelel az adott személy egyéni fejlődésének. Átmegyünk kövületi, növényi, állati, és emberi fokozatokon, és ahogy fejlődünk a két erő egyre növekvő intenzitással ütközik bennünk, miközben létrehozunk egy ellenállást közöttük. A két erő közé helyezve, a szívünket és az elménket, megtartjuk azokat ellentétükben: egyfelől a szelíd egoisztikus erőt, másfelől az adakozás erejét. Alkalmazva ezt a két erőt, a környezetben, való munkában, úgy fogjuk magunkat érezni, mint egy ellenállás az áramkörben, az integrált rendszerben, annak fejlődési részeként. 

KN

A Zohár, „Adomány” című fejezete 4. szakasz: … Jacob, aki egy egész volt megkapta a szeretet mindkét világból, azaz két nővérrel lépett házasságra, Leahval and Rachellel, azaz két világgal, a Binával és a Malchuttal.

Kérdés

Melyik belső vágyamat nevezzük nővéremnek?  

Válasz

Az ember hordozza a kövületi, növényi, állati és emberi szintjeit a vágyaknak. Az egész világ amit látok, az én vágyaim, amelyek rengeteg vágyra osztódnak, amelyek mindegyike egy bizonyos földi képet hoznak létre az érzékelésemben.  

Látjuk a vágyainkat. Magunkba tekintünk, a saját vágyainkba, részekre vannak osztva, amelyek a világom tárgyait alkotják. Mintha egy háromdimenziós szemüvegen át látnánk a világot. Még csak nem is érezzük, hogy ezen a virtuális valóságon belül vagyunk, mivel semmivel nem tudjuk összehasonlítani a saját jelenségeinket. Ezért úgy tűnik a számunkra, mintha egy valódi világban léteznénk.

Azaz, valamit érzékelünk a vágyainkon belül, de olyan, mintha az kívül lenne, előttünk. Azonban ha ezen a világon kívül látnánk egy másik valóságot, akkor felismernénk, ennek a világnak a valósága relatív. A vágyam részei mozdulatlan képeket hoznak létre bennem, meg növényeket, állatokat, és embereket. Azonban ezek nem emberek, akik feltűnnek a képeimben, hanem az emberi szintem lévő vágyaim, amelyek sok részre osztódnak, és én a vágyam minden részletét, egy másik ember formájában látom.

Vannak állati szinten lévő vágyaim, és ezért látok állatokat ebben a világban. Sőt, ezek olyan vágyak, amelyek most vannak bennem, de vannak olyanok is, amelyek a múltban voltak jelen bennem, és olyanok is, amelyek a jövőben kerülnek majd a felszínre. Ezért látok egy fejlődő világot, kihalt állatokat, vagy új fajokat, amelyek hirtelen előttem teremnek. Azaz felmerülnek a tudatomban, majd ismét eltűnnek. Ugyanez történik a kövületi, és növényi szinten is.

Nincs semmilyen világ. Ezek csak az én érzékeléseim, a vágyaimon belül, amikor egy bizonyos Reshimot (információs gén) a felszínre bukkan, lecserél egy másikat, és én, a Reshimo ilyenfajta érzékelésbe juttatása által azt érzem, hogy ebben élek – lényegében hogy én ebben a világban élek. Ez egy belső mozi, amelyet az állandó Fény vetít ki a számomra, amely felébreszti a Reshimot amelyek lecserélik egymást, egy meghatározott sorrendben.  

A Reshimók fejlődési folyamatában (ahol a Reshimo egy információs adatbázis a memóriámban) egy részük az én akaratomtól függően, egy másik részük saját maga által bukkan fel. A fejlődési folyamatnak ezt a teljességét, amely magától történik, nevezzük úgy, hogy “Beito” (kellő időben). Azonban ha fel akarom ezt gyorsítani, és képes is vagyok erre, akkor a fejlődésnek ezt az útját nevezzük úgy, hogy Ahishena (felgyorsított idő).

Azonban minden esetben kizárólag a Reshimotról beszélünk, amely felébred bennünk, amelyet úgy érzékelek, mint világok, önmagam, vagy a fejlődés teljes folyamata.   

KN

Nagyon nehéz a számunkra elképzelni, hogy egy teremtett lény,amely a Fény által lett létrehozva, azzal szoros összetapadásban létezik, és nem érzékelt semmi hiányt abból eredően, hogy minőségileg ellenétes a Fénnyel, hirtelen szégyenkezni kezd, és nem akar ebben az állapotban maradni többé, megszorítja magát, és a visszautasítja a Fényt.  Mit kellene éreznie a teremtménynek, amikor látja önmagát, mint teljesen eltávolodott lényt, a Fénytől, és vágyakozik azonosnak lennie vele?  

Az összetapadás és a teljesség állapota az, amit a teremtett lény megtapasztalt miközben a Végtelen Világban létezett, a megszorítás előtt, és később ugyanezt az utat teszi meg visszafelé a Végtelen felé a különböző állapotokon át (1-2-3). Annak a ténynek az ellenére, hogy a Fény részleteiben soha nincs semmilyen változás, és a Teremtő soha nem választotta le önmagáról az embert, nem képes semmilyen hibát meglátni ebben, ami korrigálást igényelne, és ezzel kifejezést nyer, hogy a teremtmény önmaga nem képes elfogadni a Teremtőtől való különbözőségben létezés egyetlen fokát sem.

Ez a csodálatos érzés arra készteti a teremtményt, hogy vállalja a következő, drámai lépést, és megszorítsa a vágyait, megszerezze az ernyőszűrőt, átmenjen a teljes folyamaton amely elválasztja a Teremtőtől, a Fénytől, és visszatérjen hozzá, beteljesítve a teljes kört. Ez az, ahogy a vágy cselekedni kezd.

Hogy lehetséges az, hogy a Fény, amely megadja a teremtett lénynek az egység, az összetartozás érzését, ugyanakkor a teremtmény és a Fény közötti különbség hiányán át felemel egy sajátos szégyenérzetet, amely maga a későbbi megszorítás ereje, és ami végig kíséri majd a teremtményt ezen az egész hosszú úton a Teremtőtől távolodva?

Ez a szégyenérzet valami nagyon egyedi, olyan egy nagy erejű motorrá válik, amely a teremtményt távolabb húzza a Teremtőtől, elrejti magát ezzel a Teremtő elől, pont úgy, ahogy valaki elbújik valaki elől szégyenében, hogy megtegye az összes szükséges korrekciót. Nem arról van szó, hogy talán büszke magára, sokkal inkább arról, hogy ez által képes visszatérni a Teremtőhöz. Annak szeretete, amelyet megérzett a teremtett lény, akkor áradt ki Belőle áradt ki, miközben a teremtmény szégyent érzett. Ez egy nagyon magasztos eszme.

Tehát ebből az következik, hogy érdemes a teremtménynek ezen a borzalmas cikluson keresztül mennie, nem megállni az úton, odadobva a semminek, habár az vissza tud térni a Végtelen Állapotba bármikor!  Mégis, minden pillanatban a teremtmény eldönti újra, „nem, többé nem omlok össze, e miatt a Végtelen Élvezet miatt, kivéve, ha tudatosan teszem ezt és büszke vagyok magamra, valamit tisztelem magamat ezért. Természetesen ez nem egoista büszkeség, hanem amikor a teremtmény akar adni valamit a Teremtőnek, vagyis az a hozzáállás, amit önmagával kapcsolatban feltár mindeközben.

Lényegében a Végtelen Világban a Teremtő szeretete nem követel a teremtménytől semmit cserébe. A Teremtő úgy kezeli, mint egy apa, aki végtelenül szereti a fiát, mindent megadna neki, fenntartások és szégyenkezés nélkül. Még is a fiú, miközben ismert számára a Teremtő szeretete, felismeri, hogy ő maga képtelen szeretni. Ez az egyetlen dolog, ami miatt szégyenkezik, vagyis hogy önmaga képtelen a feltétel nélküli szeretetre és adakozásra a Teremtő felé, ami hasonló érzés, mint a szeparáció és a sötétség.

Ezért a fiú hoz egy döntést, elfogadja az apjától a sötétséget, sokkal inkább, mint a Fényt, és a legborzasztóbb csapásokat is. Megfogadja, hogy szeretni fogja az apját, lényegtelen, az mit tesz vele, mintha csak a legkellemesebb élvezetet adná az neki a Végtelen Világból. Az atya szeretete végtelen, és abszolút, ezért a fiú is elhatározza, hogy végtelenül fogja szeretni ő is.

Ezért nincs más esélye ennek az állapotnak az elérésére, mint keresztülmenni a sötétségen, amely teljesen ellentétes a végtelen beteljesedéssel. Mindez azért, mert a teljes sötétség felett feltárhatja a feltétel nélküli szeretetet.

KN

A kabbala bölcsessége a teljes valóságról beszél nekünk. A fejlődés nagyon korai pontjából kiindulva, elvezet bennünket a teljesség valamennyi lépcsőjéhez.  

A kezdőpont, a Felső Erő, amelyet „természetnek,” vagy Teremtőnek nevezünk. Semmilyen előzetes elképzelés nincs Róla, úgy érkezünk el hozzá, mint ha az anyánkhoz jutnánk el. Semmi nem volt ezt megelőzően. A mi történetünk azzal a pillanattal kezdődött, amikor a Felső Erő elkezdte a teremtést az anyagi világban, azaz megjelent az ásványi, növényi, állati és beszélő szint.  

Először a saját erejét használta fel, a támogató erők kialakítására, amelyek a teremtést magukba foglalták, és végrehajtották. Ezek az erők kettéosztódtak, a teremtés anyagára és a Teremtő erejére, azaz plusz és mínusz előjelű erőkre, amely hatására az anyag fejlődésbe kezdett. Ennek a két erőnek a befolyása alapján az anyag válaszokat adott, jelenségeket kezdett megtapasztalni, és ezek által elkezdett fejlődni.

A két erő egyikét „jobb vonalnak” nevezzük, amelyet a Teremtő tulajdonságai töltenek ki, azaz a szeretet és az adakozás, és ez képes életet adni az anyagnak. A másik erő az egoizmus ereje, amely ellentétes minőségű a Teremtővel. Valójában azonban mindkét erő a Felső Programnak megfelelően működik.  A Teremtő felülről cselekszik az egyetlen valóságos ereje felhasználásával, amely ilyen módon osztódik két részre: adakozás és megszerzés erejére. A mi anyagunk a kettő között van. Ez által az említett két erő, mozgásba tud hozni bennünket. Hatással vannak az anyagra, stimulálják a fejlődését az ásványi, növényi, állati és emberi szinteken.

Kezdetben ez a fejlődés csak az erőkre hatott, amelyek fokozatosan formálták az anyagot, ameddig az el nem érte a végső állapotát. Akkor az anyag kirobbant, Ennek köszönhetően, egy egyedülálló esemény történt. A két erő, a plusz és a mínusz, összekeveredett. Előzőleg ezek két oldalról dolgoztak az anyagon, most azonban elérkeztek az összetöréshez, és ezzel egymásba öltöztek, egymást elkezdték tartalmazni, az anyagba foglaltan léteztek, összekeveredve egymással olyan mértékben, hogy lehetetlen megkülönböztetni őket egymástól, mintha egy nagy rendetlen halmazban lennének.

Ideáig a folyamat csak az erők szintjén játszódott, azaz gondolatokban, és mint program. Azonban most, az erők ennek a világnak az anyagába fordultak. Elsődlegesen megjelent a tér a mi világunkban, mint az ősrobbanás eredménye. Korábban nem volt „helye” a mi univerzumunknak. Majd elkezdett az anyag fejlődni a spirituális energia egy szikrájából, amely elég volt a kozmosz teljes anyagának megteremtéséhez.

A továbbiakban a fejlődés során az anyag galaxisokat teremtett, naprendszereket és magát a Föld bolygót, ahol ugyanilyen vonal mentén növekszünk fel, a kövületi, növényi, állati és beszélő fokozatokon keresztül, párhuzamosan a spirituális fejlődéssel.

Ennek eredményeképpen a fejlődés négy állomásán át, a Teremtő ereje és az azzal ellentétes erő végső összekeveredése folytán találjuk magunkat a jelenlegi helyzetünkben. 

A felkészülés befejeződött. Mostantól oda kell figyelnünk, mit kell a következő lépésben tennünk. Van két erőnk, összekeveredve egymással. Ezek befejezték a fejlődésüket, és egymásba ütköztek bennünk, olyan mértékben, hogy azt sem tudjuk, mit tegyünk. Rosszul érezzük magunkat.

Itt találjuk meg a kabbala bölcsességét, a módszert, amely biztosítja az egyensúlyba kerülésünket és az egységünket ezzel a két erővel, megalapozva a kiegyensúlyozást és a harmóniát köztük. 

KN

Kérdés

Mi az, ami annyira különleges a Zohár Könyvében? Miért annyira népszerű, és miért tartják róla az emberek, hogy a legerőteljesebb forrás?  

Válasz

Baal HaSulam írja le, hogy a Zohár Könyve minden idők legnagyszerűbb és legfeltáróbb Kabbalista műve. Végül is tíz kabbalista, akik alkalmasak voltak, egy közös edény megteremtésére (Kli) együttesen írta ezt a könyvet. Hozzákapcsolódtak a tíz szfírához a végső korrekció szintjén (Gmar Tikkun), mind a 125 fokozatban, amely által a lélek fel kell, hogy emelkedjen, a végső korrekció beteljesítéséhez.  

Felemelkedtek a végső korrekció állapotához (Gmar Tikkun) ahonnan leírták ezt a feltárást. Ezért nevezik ezt a könyvet úgy, hogy a Zohár, ami a legmagasabb „ragyogás” (Zeira Ilaa) leírása..

Ez a könyv, mint a Tóra öt könyvéhez írt kommentárok lett megírva.  Mindez a legnagyobb kabbalisták által lett feltárva az első templom idejében, a második templom idejében ez a könyv jelentette a végső korrekció szintjét. Ezen felül, egy különleges módon íródott ez a könyv: Rabbi Shimon diktálta, Rabbi Aba írta le, és az összes többi tanítvány megosztotta velük a saját feltárulását. Ez egy különleges leírási lehetőséget adott nekik, az egymástól különböző nézőpontjaik által,  ezért az összes lélek amely majd valaha feltárja ezt, ezen keresztül eltudja érni a korrekciót a Reformáló Fény által, ami ebből a könyvből árad.

Ennek a könyvnek a története egyedi és tragikus. Hosszú időre el volt rejtve, és csak a XI. évszázadban lett feltárva Spanyolországban, Rabbi Moshe de Leonnak köszönhetően. Később ezt követte, több, kisebb állapota a feltárásnak és az elrejtésnek, egészen Baal HaSulam megjelenéséig a XX. században.

Ezalatt az időszak alatt, azaz Izrael földjére való visszatérés során kezdődött el a megvalósulása a Zohár Könyvének, és minden kabbalista érezte is hogy eljött ennek az ideje, és ez a megvalósulás a lelkek korrekciója, amikor megkezdődik a végső kivonulás, azaz a végső megváltás. Ezért kapott Baal HaSulam engedélyt a saját kommentárjainak megírására, amely könyvet „Sulam” azaz létra kommentároknak nevezünk.   

A Zohár Könyve „ezer lakattal van lezárva,” és minden lakathoz más kulcs kell, ezen a módon lett megírva, hogy egy hétköznapi embert még csak meg se érintse. Megveheti bárki, olvashatja, de fogalma sem lesz róla, mit kezdjen vele, és hogy kell azt helyes móson használni. Az ehhez a könyvhöz írt négy bevezetésen és a „Sulam” kommentárokon keresztül, amelyek után kapta a nevét Baal HaSulam, a kezünkben van a kulcs, a definíció, hogy hogyan használjuk ezt a könyvet.

Ettől a perctől kezdve valóban azt mondhatjuk, hogy megkaptuk a Zohár Könyvét, annak érdekében, hogy megvalósítsuk. Ez a könyv a Fény hatalmas forrása, amelyet naponta tudunk alkalmazni és használni.  

KN

A fejlődésünk felgyorsítása érdekében, mindféle nehézségeket kapunk, állandó nyomás alatt vagyunk, és össze vagyunk zavarodva annak a tekintetében, hogy mindez miért szükséges az erőfeszítéseink megtételéhez, mert mi addig várnánk mindig, ameddig a dolgok maguktól nem változnának.  Vagy egyszerűen azt hisszük, hogy már éppen elegendő erőfeszítést tettünk, de még sem találtuk meg a spirituális megértést. Talán a Teremtő elhagyta a teremtményeit, vagy nem szándékozik ezt éppen most megadni nekünk, és várnunk kell egy másik lehetőségre, talán a következő életünkben. Az ember, különböző kifogásokat keres, csak hogy megszabaduljon a tőle elvárt erőfeszítésektől.

Azonban mondva van: „A számodra kijelölt törvényt, nem szegheted meg.” A Felső Fény teljesen mozdulatlan, mi ennek a belsejében vagyunk. A vágyaink, csak az erőfeszítéseink által fejlődhetnek. A vágyunk korrekciójának kiterjesztése, és ennek következtében az ebben feltárt Fény, az erőfeszítéseink mértével arányosak. Ez egy egyszerű törvény.

Nem feledkezhetünk el erről a törvényről, és folyamatosan emlékeztetni kell magunkat arra, hogy ezen az elven belül legyünk a csoportban, ne adjunk teret a bajoknak és a vitáknak, különböző elméleteknek és kérdéseknek: „Miért nem kapok meg mindent? Hol van a munkám gyümölcse, hol van a feltárulkozás, az annyira vágyott jutalom?” 

Az ember azt kérdezi: „Hol van mindez?” Itt van, mind az orrod előtt – vedd el! Ha valaki nem látja ezt, nem tudja elvenni, azaz még nincs erre kész. Tehát folytatnia kell az erőfeszítéseket. Mit lehet tenni, ha valaki nem látja, mi van közvetlen mellette?

Így senki nem gondolhatja azt, hogy a spiritualitás elérhető, egy titkos, speciális eszközzel. Semmi nem segít, kivéve a céltudatos tevékenységet. Az érzékelés hiány az, amely kitakarja a Teremtőt és a Felső Fényt. Az érzékenység pedig csak az emelkedésen és zuhanásokon keresztül növelhető, kizárólag erőfeszítéseken és kutatásokon keresztül.

Nem szabad arra figyelni, aki csalódottságairól és a vesződségekről beszél. Amikor például valaki nagyot sóhajtott Baal HaSulam leckéjén, Baal HaSulam mérges lett és kijelentette, hogy soha nem akar ilyesmit hallani még egyszer. Bárki lehet fizikailag fáradt, de nem lehet spirituálisan fáradtnak lenni, a belső erőfeszítésben! Elfogadhatatlan ezt ilyen módon kimutatni! 

Érthető hogy az emberek különböző állapotokat tapasztalnak meg, hiszen nem a mesterei ennek. Azonban nem kell ezeket kimutatni a körülöttünk lévő embereknek. Éppen ellenkezőleg, bárhogy érezzük magunkat, mindig inspiráltnak és tettre késznek kell látszanunk. Ez a kölcsönös garanciánk feltétele.  

KN

A fejlődés úgy tűnik, mint egy elektromos erő, amely a rendszerben keringene. Amikor hozzá kapcsolódom, a két erővel, amivel rendelkezem az egoista és az adakozó erőkkel, ez az erő is elkezd keringeni bennem. Ebben az esetben a rendszer dolgozik velem, és érzem az „áramot,” amely teljes egészében áthat engem, felfedezem a benne rejlő programot, és egyre jobban részt veszek benne.

Így emelkedünk a spirituális fokozatokon, visszafelé, az egyesített Erő irányába. Plusz és mínusz pozitív és negatív, egység, és megtaláljuk a végtelen létezésünket is ezen belül, vagyis annak végső okát. Ez maga a program.

Ez biztosítja nekünk, hogy meglássuk az okát a jelenlegi válságnak, és a következményeit is megérthessük. Megértettük, hogy miért nem kaptuk meg a kabbala bölcsességét addig, ameddig nem fedeztük fel a csoportot, és nem ért el az egoizmusunk egy határt. Csak most érezzük, hogy napról napra, hogyan változik körülöttünk minden. Annyi minden történik a világban, melynek mindegyike a válság létrehozását szolgálja, és demonstrálja a kétségbeesett állapotunkat is, a reménytelenséget és az értetlenséget, amely jellemzi a világot. Napról napra, egyre gyorsuló ütemben teszünk lépéseket ezen az úton.

Ezért hamarosan meg kell mutatnunk a világnak, hogy mi értjük a teremtés tervét. Természetesen nem ismerjük teljes egészében, mivel azt majd a létrafokokon való haladás által érjük el, a fejlődésünk közben. Mégsem tudjuk, hogyan hajtsuk ezt végre, és hogyan kezdjük el. A továbbiakhoz haladás közben kell tanulnunk még.

Nincsenek közöttünk individuumok, akik elérték volna a végső vonalat, amely nem okozna nagyobb eltérést egyébként. Lényegében olyan a Kabbalistáktól tanulunk, akik elmondják nekünk a teljes folyamatot, az egész emberi történelmet. Emellett ezeket az információkat ezer évvel ezelőtt adták át nekünk, ám a szavaik ma is igaznak bizonyulnak.

Ezért csak arra van szükségünk, hogy meghalljuk, milyen törvényeknek kell engedelmeskednünk, hogy minél gyorsabban részei legyünk az integrált rendszernek. Mihelyt megértem, hogy ez a része vagyok egy rendszernek, minden törvény elkezd rajtam működni. Elkezdem megérteni és megtapasztalni mi történik a világunkban. Ezen keresztül azonnal látom ezt, az erők, melyek keresztülrohannak rajtam, megértetik velem, mit okoznak, és hogy mi a tevékenységük lényege.

Írva van: „A cselekedeteidből ismerünk meg Téged Uram.” A Kabbala bölcsessége teljesen gyakorlati módszer, amely kizárólag rajtam működtetek. Nem tanulmányozok egyetlen rovart sem mikroszkóp alatt, és a külső világot sem tanulmányozom. Éppen ellenkezőleg,, feltárom a kabbala bölcsességét, és minden teremtményt, általában magamban. Nincs gyakorlatibb és kísérletezőbb tudomány, mint a kabbala.

A Kabbalisták elmagyarázzák, melyik törvényeket kell követnünk, annak érdekében, hogy aktív részei lehessünk az egész rendszernek. Végül is az emberiség csupán egy kis része egy hatalmas rendszernek, a Végtelen Világának. A Kabbalisták egyszerű törvényekről beszélnek, amelyeket a csoporton belül kell vizsgálnunk. Úgy kell azt strukturálnunk, mint egy mini – modelljét, egy integrált, végtelen valóságnak, hogy ezen a modellen belül találjunk egy lehetőséget a teremtés alapvető törvényeivel összhangban, melyek az egoizmusunkhoz és a teremtés pozitív erejéhez tartoznak, és törekednünk kell azok betartására.

Akkor a csoport, egy „építési területté” válik a számomra, egyfajta laboratóriummá, ahol vizsgálhatom a barátaimat és magamat, ahol mi, mindannyian együtt és külön dolgozunk, építkezünk, teremtünk és formáljuk a jövő világot, a Felső Világot és a holnap emberiségét.  A cselekedeteink szinkronban vannak azzal, amit a Kabbalisták tanácsoltak, tehát csak tapasztalati úton tesztelt és ellenőrzött munkát végzünk.

KN

A globális válság azért van, mert az emberiség „megakadt,” vagy „beszorult” a természetben és nem tudja, mit tegyen. A természet a durva oldalát mutatja felénk, különböző területeken csapásokat mér ránk, és sokaknak nincs válasza erre.

Másrészről a saját természetünkön belül fejlődünk, és ezzel ezt a teljes mértékben törvényszerű eredményt értük el. Ha lenne egy esélyünk néhány évszázaddal visszaforgatni az idő kerekét, és újrakezdeni mindent, akkor is ugyanezt az ösvényt választanánk.

Mindennek az oka, a természetünkben rejlik, a növekvő, egoisztikus vágyban, annak minden következményével. Tudományos és technológiai fejlődés, ipar, kultúra, oktatás, emberi társadalom, mindez az egoizmus természetes eredménye, és semmi nem tehető meg igazán ezeken belül.

Idáig azon a módon fejlődtünk, amit a természetünk előírt a számunkra. Tehát hogyan tudjuk ezt most befolyásolni, és korrigálni bármilyen módon, megváltoztatva az irányultságot? Történt bármilyen hasonló valaha a történelemben? Soha. A legjobb forgatókönyv, hogy legalább felismerjük a fejlődésünk eredményét – legyen az akár jó, akár rossz, függően a megfigyelő látásmódjától. Eközben a vonat egyre tovább megy, és talán tényleg nincs más kivezető út?

A válság megjelenésének kutatása hasznos lehet, de mit ad ez a számunkra? Kinézünk a vonat ablakán és nézzük a képet, amely elsuhan előttünk, először különböző, csillogó színeket látunk, tiszta eget, és nap fénnyel telített, zöld mezőket. Majd a színek elkezdenek kifakulni, a fű egyre gyakrabban sárra cserélődik, egyre többször pillantunk meg szeméthalmokat, piszkot és csatorna ürüléket, és a nap letűnik a szmogban és a füstben.

Van egy csomó bizonytalanság, de a kabbala tudománya még csak nem is beszél erről az útról, és hogy ez hová vezet minket. Csak a probléma gyökerével foglalkozik: Lefelé robogunk az egónk vonatával, amely folyamatosan növekszik.  

A fejlődés szükséges, azonban át fogjuk irányítani egy másik vénába? Vessük végre el az egoisztikus utat, amelyen képtelenek vagyunk megegyezni bármiben, és annyi problémát okozunk magunknak és a természetnek is. Végül is mindenki csak magára gondol, és ezért elkerülhetetlenül lerombolja az életünket és a környezetünket.  

Mi lenne, ha e helyett egyesülnénk a szeretetben? Jobban törődnénk akkor a természettel és a környezetünkkel? Továbbra is kizsákmányolnánk a Föld korlátozott erőforrásait?  Elégetnénk ezt az elképzelhetetlen mennyiségű kőolajat? Kidobnánk annyi élelmet, amikor több millió ember éhezik? Életet adnánk egy gyermeknek itt, és tíznek egy másik helyen? Képesek lennénk az egyensúly elérésére?  

Vagy nem figyelnénk a köztünk lévő egyensúlyra? Talán az emberek más hozzáállása egymáshoz, és a világhoz, mint egészhez, korrigálná ezt a világot? Akkor a vonat maga, megváltozna, és másféleképpen robogna? Korrigálva a hozzáállásunkat talán biztosíthatjuk a természeti erőforrások bőségét, a magasabb terméshozamokat, hogy ezek több mint elegendőek legyenek mindenki számára?

Baal HaSulam írta a következőt „A Nemzet” című cikkében:  A bolygónk bőségesen elegendő, mindannyiunk ellátására. Miért van akkor szükségünk ezekre a tragikus háborúkra a túlélésért, amelyek bonyolítják az életünket, egyik generációról, a másikra?   Ha végre elérnénk az egységet, a másik iránti együttérzést, a szeretetet, akkor mindenkinek meglenne mindene. Azaz mivel akkor a Felső Fény kitöltené az összes szükségletünket, a természetünk magától változna meg a bensőnkben.

ford: KN

KA

Kérdés

Hogyan kapcsoljam magamat és a környezetemet mindahhoz, ami A Zohár Könyvében van? Hogy kapcsolódjak a szöveghez a környezeten át?

Válasz

Minden, amit A Zohárban olvasok, feltárul a köztünk lévő kapcsolatban. Semmi nincs az egész valóságban kivéve azt az állapotot, amelyet „egy léleknek” nevezünk. Ez a lélek van kitöltve az adakozás minőségével, a Felső Fénnyel, a szeretet Fényével.

Egy zavaros, ködös, tisztázatlan feltétel rendszerben dolgozunk, és fel kell tárnunk egy egyetlen, teljes állapotot. Minden más állapot csak a mi tudattalan állapotunkban tűnik fel, ahol nem ébredünk rá a spiritualitásra. Olyan, mintha fejbe vágtak volna, elvesztettem volna a tudatomat, és most fokozatosan visszanyerem az érzékelésemet a saját erőfeszítésem által.

A kabbalisták tanítják nekünk, hogy mely erőfeszítések segítenek visszatérni a spirituális tudatosságba. A kabbala teljes bölcsessége, az egyetlen állapot feltárása itt. A Zohár beszél nekünk a spirituális út állapotairól, amelyek korrigáltabbak, mint amikben ma létezünk. Elmondják a fokozatot, amelyen a teljesség feltárul. A Zohár szerzői átmentek mind a 125 szinten, a mi világunkból a Végtelen Világba, és a legfelső szintről írták a munkájukat, amelyben felfedték az egységet köztünk.

Amikor olvasunk, a Fény ragyog rajtunk, kiterjesztve a törekvésünket ennek a magasztos állapotnak az irányába. Ez az, ahogy korrigálódunk, a Fény felé való közeledéssel. A Zohár Könyve olvasásával a személynek csak törekednie kell erre a magasabb állapotra és eléri azt.

Ezáltal ha együtt törekszünk azoknak a spirituális fokozatoknak a feltárására, amelyekről a beszél A Zohár Könyve, bár nem értjük ezeket, mivel nem kapcsolódunk a spiritualitáshoz, a feltárásra való vágyunk miatt, felébresztjük a Körülölelő Fényt, amely korrigál és közelebb visz minket a valódi feltáráshoz. 

KN