Bál HáSzulám: az „Árvut” (részvét) cikk:” Nem lehet megkapni a Tóra (az adó-fény) tanát, csak ha néppé leszünk, ha odafigyelünk egymás igényeire.” Az egoponti-egyiptomi kivonulás nem szimplán csak menekülés a gonosz ösztön, az egoizmus elől, hiszen még ez is nagyságnak érződik. Hanem az, amikor képesek vagyunk úgy menekülni az egó, az önközpontúság elől, mint a tűztől. Lesz, ami lesz, hajlandók lettünk adni magunkból a végtelenségig: jobb meghalni, mint élni. Igen, a másiknak adás sajnos olyan, mint a halál.
A másik feltétel, hogy néppé váljunk. Neme lég az egyéni egótól elmenekülni, hanem bele kell társulni egy csoportba, aminek a keretében törődöm mindenkivel (a felépülés közös vágyában). Egyszerűen csak szolgálom őket és ennek a jutalma az, hogy erre képes lettem. Ha ez lesz a közös vágyunk, célunk, akkor semmitől sem kell félni, semmi nem hiányzik. Ezt hívják hagyományosan az értelem (Bina) szintjén állásnak.
„Teher”, mert az Egyiptom szinten mindenki az önszeretetben van, s ennek mértékében képtelen a másikkal törődni.
Épp ez fáj az embernek és ezért menekülőre vesszük. Aki az egó fogja (ezt hívjuk Egyiptomnak, Egyén-pontnak) az nem törődik a társával, s ez elől menekülünk végre. S ekkor kiderül, hogy a test szintjén minden rendben van. Képzeljük el: az étkezésünk megoldott, virágzó környéken lakunk. Világos, hogy nagyon jól kijövünk az egoizmusunkon belüli életben. Mostanáig böködtek, hajtottak a csapások, de itt most mégis menekülni akarunk előlük az odaadó szolgálatba, s akkor befékez a gondolat : „Jól megvagyok én az egómmal.” (A húsosfazék).
Akkor újra nekiveselkedünk a munkának, a szolgálatnak, de ez már a következő lépés. Előbb a testi szenvedések miatt menekültünk, s akár csoportba betársulni is hajlandóak voltunk, csak megspóroljuk a szenvedést. Ez olyan,mint amikor háborúk és csapások adódnak, az emberek hajlandóak összefogni, s akkor a társulás jónak tűnik hirtelen. Aztán egyszercsak megint rossznak tűnik.
És akkor azt halljuk” nem érdemes társulni. Attól még a testi /egós/ szinten el lehet lenni egész jól.” Ez az ellenkezés akadályos, hogy akár egoista szinten vágyjunk a csoportba betársulástól. Sok olyan társulás létezik, ahol a tagok érdekből társulnak, de minálunk ez nem működik.
De ha ellenállunk ennek a fékező-erőnek , akkor kifejlődik bennünk egy új érzés, egy új erő, aminek az iránya már a társunk, nem önmagunk. Lezuhanunk újra és feltápászkodunk, újra és újra és megtanuljuk, hogy a csoportos munkában jelenik meg az új, visszhangzó /reflexív/ megvilágítás (fény) s elértük a következő lépést.
És most már képesek leszünk azért társulni, hogy szolgáljuk a többieket . Most feltárul az őszinte odaadás vágya, ami minden személyes, egyéni érdek fölött álló elv.
És ekkor jön a harmadik lépés. Amikor a többiekkel egységben (közös vágyban) , őket odaadón szolgálva elfelejtjük a személyes bajainkat, elérünk a téridőn túlra, az örök beteljesülésbe. És itt kiderül, hogy noha nem kértük, mégis jutalmat kapunk, csak minőségit.
Itt derül ki, hogy az ökörből szamár lesz: az evilágból átléptünk a Jövő világba.És egy új forma jelenik meg az ellenállásban: kiderül, hogy ez valójában a teremtőért folytatott szolgálat.
Az önközpontúságból való kilépés egy új szintjére érünk el. Mostmár nem rólunk és nem a csoportról van szó, hanem a Forrásról, teljesen elvontan, mert semmi köze hozzánk.
Nem lehet megragadni a teremtőt: tudhatok róla, de nem lehet elérni. Mégis hogy lehet ilyen magas adás-hordozót megteremteni? E célra egy bonyolult szerkezetről, a közös vágyról fogunk tanulni a továbbiakban./geo/
