Dr. Michael Laitman

Szerző arhívuma: geocosmos

Ami ma az Édenkert, holnapra Gyehennává válhat

photo_rav_gh70_211.jpg

Zohár 839 Pekudé: ” Ahogy vannak fokozatok és paloták a szentség (önzetlenség) oldalán, vannak helyek a tisztátlanság oldalán is. Mind e tisztátalan oldalon vagyunk ma. A hét palotával szemben áll hét név a gyehennában is. Ezek hét hely nevei, amelyek megítélik a gonoszokat, akik ragaszkodnak az önzéshez s nem óvakodnak tőle az evilágban.”

A Gyehenna: a kapni-akarásunk. Lehet, hogy gyenge és kicsi, és nem is tűnik olyan rémesnek ma. Értem, hogy a csoport szolgálat ellen van, vagy nem annyira mellette, s mindig csak személyesen az egyéni sikereimre gondolok: anyagilag, meg hogy mi történik velem éppen…

A fokozatomnak megfelelően ma ez ártalmatlannak tűnhet, s akár úgytűnhet, ez maga az Édenkert, mert lám, minden rendben, nyerésre állok, jól érzem magam. De ahogy egyre jobban megértem a felső (önzetlen) szerkezeteket, egyszercsak észreveszem, hogy ez az önközpontú vágy bizony a Gyehenna, hiszen csak az egyén-pont körül forgok (s nem a közös felépülési vágy körül), elégek benne, s eltávolodom a megvilágító teremtő fénytől.

Minden attól függ, hogyan viszonyulunk a vágyainkhoz. Ez különbözteti meg az Édenkertet a Gyehennától./geo/

15 nov 2011

Fékek

Bál HáSzulám: az „Árvut” (részvét) cikk:” Nem lehet megkapni a Tóra (az adó-fény) tanát, csak ha néppé leszünk, ha odafigyelünk egymás igényeire.” Az egoponti-egyiptomi kivonulás nem szimplán csak menekülés a gonosz ösztön, az egoizmus elől, hiszen még ez is nagyságnak érződik. Hanem az, amikor képesek vagyunk úgy menekülni az egó, az önközpontúság elől, mint a tűztől. Lesz, ami lesz, hajlandók lettünk adni magunkból a végtelenségig: jobb meghalni, mint élni. Igen, a másiknak adás sajnos olyan, mint a halál.

A másik feltétel, hogy néppé váljunk. Neme lég az egyéni egótól elmenekülni, hanem bele kell társulni egy csoportba, aminek a keretében törődöm mindenkivel (a felépülés közös vágyában). Egyszerűen csak szolgálom őket és ennek a jutalma az, hogy erre képes lettem. Ha ez lesz a közös vágyunk, célunk, akkor semmitől sem kell félni, semmi nem hiányzik. Ezt hívják hagyományosan az értelem (Bina) szintjén állásnak.

„Teher”, mert az Egyiptom szinten mindenki az önszeretetben van, s ennek mértékében képtelen a másikkal törődni.

Épp ez fáj az embernek és ezért menekülőre vesszük. Aki az egó fogja (ezt hívjuk Egyiptomnak, Egyén-pontnak) az nem törődik a társával, s ez elől menekülünk végre. S ekkor kiderül, hogy a test szintjén minden rendben van. Képzeljük el: az étkezésünk megoldott, virágzó környéken lakunk. Világos, hogy nagyon jól kijövünk az egoizmusunkon belüli életben. Mostanáig böködtek, hajtottak a csapások, de itt most mégis menekülni akarunk előlük az odaadó szolgálatba, s akkor befékez a gondolat : „Jól megvagyok én az egómmal.” (A húsosfazék).

Akkor újra nekiveselkedünk a munkának, a szolgálatnak, de ez már a következő lépés. Előbb a testi szenvedések miatt menekültünk, s akár csoportba betársulni is hajlandóak voltunk, csak megspóroljuk a szenvedést. Ez olyan,mint amikor háborúk és csapások adódnak, az emberek hajlandóak összefogni, s akkor a társulás jónak tűnik hirtelen. Aztán egyszercsak megint rossznak tűnik.

És akkor azt halljuk” nem érdemes társulni. Attól még a testi /egós/ szinten el lehet lenni egész jól.” Ez az ellenkezés akadályos, hogy akár egoista szinten vágyjunk a csoportba betársulástól. Sok olyan társulás létezik, ahol a tagok érdekből társulnak, de minálunk ez nem működik.

De ha ellenállunk ennek a fékező-erőnek , akkor kifejlődik bennünk egy új érzés, egy új erő, aminek az iránya már a társunk, nem önmagunk. Lezuhanunk újra és feltápászkodunk, újra és újra és megtanuljuk, hogy a csoportos munkában jelenik meg az új, visszhangzó /reflexív/ megvilágítás (fény) s elértük a következő lépést.

És most már képesek leszünk azért társulni, hogy szolgáljuk a többieket . Most feltárul az őszinte odaadás vágya, ami minden személyes, egyéni érdek fölött álló elv.

És ekkor jön a harmadik lépés. Amikor a többiekkel egységben (közös vágyban) , őket odaadón szolgálva elfelejtjük a személyes bajainkat, elérünk a téridőn túlra, az örök beteljesülésbe. És itt kiderül, hogy noha nem kértük, mégis jutalmat kapunk, csak minőségit.
Itt derül ki, hogy az ökörből szamár lesz: az evilágból átléptünk a Jövő világba.És egy új forma jelenik meg az ellenállásban: kiderül, hogy ez valójában a teremtőért folytatott szolgálat.

Az önközpontúságból való kilépés egy új szintjére érünk el. Mostmár nem rólunk és nem a csoportról van szó, hanem a Forrásról, teljesen elvontan, mert semmi köze hozzánk.

Nem lehet megragadni a teremtőt: tudhatok róla, de nem lehet elérni. Mégis hogy lehet ilyen magas adás-hordozót megteremteni? E célra egy bonyolult szerkezetről, a közös vágyról fogunk tanulni a továbbiakban./geo/

14 nov 2011

Hogyan fogjuk fel az anyagot a szívben vagy az észben?

Kérdés

Nagyon sok mindent nem értek ebből. Mikor fog ennek az összetett szerkezetnek a képe legalább egy kicsit átláthatóvá válni?

Válasz

Én sok éven át tanultam ezeket a dolgokat. Én gyakorló tanuló vagyok, szeretem a vázlatokat, táblázatokat, én szinte falom az ilyesmit és örömöt okoz. A szerkezet-elemzés közel áll hozzám, mert eredetileg bio-kibernetikus voltam. Mégis ezeket a szerkezeteket eleinte egyáltalán nem értettem és rengeteg kérdés vetődött fel bennem. A kérdések akkor oszlanak el, amikor elkezdjük megérezni az anyagot. Ha nem megyünk bele érzésekkel, akkor semmit nem fogunk érteni. Ráadásul, amit ma megértesz, holnapra eltűnhet, mert naponta mások vagyunk. Amire tegnap emlékeztél, mára elfelejted, mert a vágyaink változnak. Az egyetlen mód ezt megérteni: ha elérjük. Elérni viszont csak úgy lehet, ha az alaki-azonosságot (az odaadás-teremtővel) elérjük. tehát arra kell vágyni, hogy a szívünk belemenjen, s nem elég ha a fejünkkel értjük. A szív érti, az ész nem. /geo/

13 nov 2011

Elszámolni a világnak

Nemsokára eljön az a korszak, amikor az “Izráél” részeiként negatív érzéseket kapunk majd a világ többi részétől. Ez jó lehetőség, ha megfordítjuk az irányát, de a fordítottja is rossz alakot ölthet. Mondják, hogy az “utolsó időben” az egész világ ellenünk fordul, hogy választ kapjon. Nagy bajaik miatt fordulnak hozzánk, s addig tartanak nyomás alatt, amíg meg nem kapják tőlünk a felépítés, a kijavítás módszerét. A most következő időkben épp a legfejlettebb államok, akik a válságot legélesebben érzik kezdenek minket gyűlölni, még a közeli szomszédainknál is erősebben. És nem fogjuk tudni ezt elrendezni, hiszen a “fejlett világ” egyszerűen levághat minket az ellátási csatornáiról. És ez természetes. Amint a csapások egy bizonyos mértéket elérnek, a világ úgy érzi majd, hogy a “jö-hód”-ok, a zsidók mindennek a forrása. Ez lesz, ha nem eléggé terjesztjük a felépülés módszerét, ami megfelelő választ ad az embereknek. Egyszerűen árasztanunk kellene a világra ezt a csoportos felépülési technikát.

Tőlünk a belső összeszedettséget várják el, tőlünk, akik a külső (etnikai) Izráel tagjaiból és a világ népeinek “Íz-Rá-Él” tagjaiból állunk. Ez egy erő, ami eszközzé válik abban, hogy a felépülés megvilágítását, Fényét eljuttassa a világnak.

Mindezek miatt szükséges a külső nyomás, késztetés. Enélkül nem tudunk résztvevői lenni a világ bajainak. Mélyen át kell éreznünk őket, s terjeszteni kell a módszert, hogy a felépüléshez elvigyük az embereket, amit a “közösség vigasztalásának” is hívnak. Nem lehet ezt elrendezni kétféle nyomás nélkül: fenti és lenti nélkül. Mert az “Ízráél” az átvivő, az egyesítő. Máshogyan nem lehet átvinni a világnak ezt a fényt.

Itt állunk a kritikus pont előtt, a töréspont előtt. Fel kell ismernünk a feladatunkat és ki kell fejeznünk. Minél kevésbé kéne kikerülni, mert az nem segít.
A nyugati világ kemény megpróbáltatások végéhez ér. Sok-sok ember marad munka nélkül és semennyi pénzzel nem lehet megoldani a munkanélküliség kérdését. Globális méreteket ölt mindez. Ennek megfelelően igyekezni kell ezt a módszert bemutatni, elmagyarázni, mi történik és hogy miként lehet kilépni ebből könnyen és gyorsan, hogy ne jöjjön az éhínség az emberekre, s véres forradalmak ne következzenek. De nem egyszerűen “társadalmi tiltakozás”-ról kell beszélni, hanem drámai mozgalmak indulnak mindenhol. És csak a csoportos önnevelés segít. /geo/

12 nov 2011

Körömön kívül van csak ébresztés

Bál HaSzulám : Mátán Tórá (Létra Gazda: A Tan adása) c. cikke: “Mielőtt elérjük az Odaadást, akár a társnak, akár a Teremtőnek, előtte ürességet érzünk.
Az eléréskor felmegyünk , felelmelkedünk a második természetünkbe, ahol kiérdemeljük az élet célját,a teremtőhöz való ragaszkodást. Az adás a társaknak az elvezet a teremtőnek
való adáshoz,s ez közeli és gyors feltárulás, tanulás a tévedésekből.”

Amikor csak gondolunk az odaadásra, ez rögtön zavart okoz bennünk és gyengeséget, szellemit és fizikait s azonnal menekülési vágy fog el.Ha valaki ezt éli meg, az jel, hogy
nincs a megfelelő társas környezetben. nem a fizikai jelenlétükre van szükség, hanem a közös felépülési vágyba való belépés a cél. ha ez sikerül, akkor képesek vagyunk ebben a közös vágyban érezni az időtlenséget és azt, hogy ez támogat, erősít. Az is, aki már magas odaadási – szellemi – szinten van, akár egy “kicsiny” (alacsony szintű) csoporttól is megkaphatja ezt az erőt.

Világos, hogy ürességet érzünk, amikor az odaadásban vagyunk, akár társnak, akár a teremtőnek. Hiszen nincs érdekünk az odaadásban, s elérésre kell jutnunk ahhoz is, ha hallani vahy olvasni akarunk róla csak.A megvalósítása pedig egyszerűen lehetetlen. ha képesek lennénk látni a valóságot, akkor már a gondolatokban s a vágyakban és a jótetteinkben is azonnal feltárulna nekünk az önérdek s látnánk, hogy egy cseppet sem izgat minket a másik jóléte igazán. Akárhogy is, de világossá válna, hogy minden gondolatomban csak az önközpontúság, a saját haszon elve vezet minket. Olyan a természetünk, hogy azt hazudjuk magunknak, hogy a másik érdekében teszünk valamit.

Mi lehet az orvosság erre a betegségre? Bál HáSzulám szerint “az elérés felemel második természetünkbe”. Talán az igyekezetem, a fáradozásom emel fel? Azonban nem én magam viszem át magam az első természetből a másodikba. Senki nem képes felvonzani magát a “felső kapukig”.Mind belemerültünk az egoista természetbe és egy cseppet sem tudjuk magunkat kirántani ebből. Egyetlen pont van, a hordozó edény megtörése, amikor a köztünk lévő kapcsolat erősítésével önmagamonn kívülre tudok jutni. Ha többen együtt törekszünk a társakhoz való kapcsolat javítására, akkor kilépünk saját köreinkből és egy “plusz” erő jön létre (a közös vágy a felépülésre), ami kivezet az egosita önközpontúság köreiből mindannyiunkat.

Ez a plusz odaadás, mivel hasonlít a felső adó-erőhöz, bevonzza a szükséges többlet erőt. Mivel a megvilágító Fény az Egy, s mi is törekszünke ggyé válni, egy ember-egyszívvel, s ez bevonzza felépülés visszhangzó fényeit. Ez a reflexív, visszhangzó (héber: hidhéd) megvilágítás az, ami eggyé forraszt s a különbségek mellékessé válnak, eltűnik a fontosságuk.
Az azonos alakúság törvénye szerint, minél erősebbek a kötelékek, annál erősebb a megvilágító Fény.
És így eljutunk, hogy mind része leszünk egy közös Szellemnek (nesámá, lélek), amiben egyeknek érezzük magunkat, amiben nincs zavar és megjelenik az odaadás.
Bál HáSzuláűm írja a Sámáti-ban, hogy “nem tudunk a saját körünk fölé” emelkedmni, csak ha a társainkkal veszzük körülm magunkat.
tehát amikor a társaink lélekszikrái vesznek körül, akkor a teremtőhöz ragaszkodunk, (geo)

11 nov 2011

Volt történelem,vagy nem?

A felfogásunk teljesen behatárolt. Nem vagyunk képesek megérteni a történelmünket. Hogy miről is szól a történet az egyiptomi rabszolgaság s a szabadulás esetében.

Mi is ez a történelem? Most azt érzem, hogy benne vagyok valamilyen valóságban, s ebben a valóságban csinálok egy felosztást, egy részét jelennek hívom s ez előtt van a múlt, ezt követi a jövő. De ez a felfogás a jelen-múlt-jövőről, ez az én mostani érzésemben van. Most, amikor érzem, hogy létezem, egy bizonyos helyen, térben, feltárul előttem valami, amit időnek érzek, s mozgásnak, helynek – s mi ebben a történelem? Talán valamilyen lenyomatok, emlékképek bennem a korábbi tudatosságokról s ez egy felfogása annak, amit “múltidőnek” nevezünk? Nehéz ezt magunknak elmagyarázni. Tehát egyrészt olyan ez, mint amikor a gyerekek kérdeznek és az olyan bölcsnek tűnik és mesével válaszolunk, másrészt viszont nem is értjük, mit mondunk.

Nem szeretném, ha valami misztikának tűnne, amikor azt mondom, nincs is igazából múlt, történelem. A felfogásunk mindenről csak a resimóban, a lenyomatban jelenik meg. S a resimóban nincs múlt, csak jelen. Azok az arculatok, amik megjelennek benne, mint “történelmi folyamat”, amelyek “előttünk” történtek.mindezek csak az önmagunkhoz való viszony képletes lenyomatai.

10 nov 2011

Vágyunk a fény behívására

Írva van, hogy tudnunk kell, ismernünk kell, hogy miről tanulunk. A tudás, ismeret – rákapcsolódást jelent. Írva van: “És Ádám ismerte Évát”. Fel akarjuk tárni, érezni akarjuk azokat a kapcsolatokat, amikről a Zohár /biblia-magyarázat/ beszél. Benne lenni. Nem értjük, hogy önmagában mit jelent egy-egy szó (a Bibliából) de fel akarjuk tárni önmagunkat bennük, mert ezek a köztünk lévő kapcsolatok haladásának helyzetei, a közös felépülési vágy teremtése, s az egymáshoz való kapcsolódásban a közösségre való vágy erősségi fokozatában tárul fel a felépítő kijavító megvilágító Fény. Amennyire vágyunk erre, annyira jön közelebb hozzánk. /geo/

09 nov 2011

A teremtő négy működése

Az egyetlen dolog, amivel változtatni tudunk a sorsunkon a kabbala (elfogadás) bölcsessége tanulásával az a csoportban való tanulás közben a vágy a betársulásra. A kapcsolódást csak annak jogán kapjuk meg fentről, hogy a lelkek szikráit összeköti az a közös vágy, ami a célra irányul, a teremtőre.

A megvilágító Fény, a felső erő, a teremtő, amely a vágyon kívül van (hisz e két elem alkotja a valóságot) képes a társak közt létrehozni a kapcsolatot, a szikráik között, és az egyes vágyaikat összeköti egyetlen közös vággyá, amelyben nincs különbség az „én”, a „te”, s az „ő” között. És ebben a közös vágyban érezzük a minket teremtő felső erőt. Ez az erő egyetlen és amilyen mértékben eggyé válunk, olyan mértékben érezzük őt, mert megfelelünk az alaki azonosság elvének, amely az egész természetben működik.

Ezért arra kell törekednünk, hogy ezt a közös vágyat érezzük és feltárul benne a teremtő, a rajtunk kívüli egyetlen erő, s meg kell értenünk, hogy csak a társulásban lehet hozzá közel kerülni. Abban a pillanatban, ha a legkisebb mértékben eljutunk ebbe a társulásba, ugyanolyan mértékben feltárul nekünk. És azért, hogy megvalósuljon ez a társulás, már most be akarjuk vonzani ezt az erőt, hogy kijavítson minket, s megvalósuljon a társulás.

Ez a teremtő erő hat ránk és bizonyos működéseket valósít meg. Az egyik működés, ami csak tőle indulhat ki, hogy felé forduljunk. Hogyan? Úgy, hogy keresünk egy csoportot, kiépítjük az egységet a közös vágyban, és ebben felé fordulva követeljük, hogy hasson ránk tovább is.

Először öntudatlanul hat ránk. Utána már tudatosan akarjuk, hogy ébresszen bennünket a társulás fontosságára és a kapcsolódásunk erejének mértékében feltárul köztünk ez a közös erő. Nem rajtunk kívül tárul fel ez a teremtő erő. A tulajdonságaink,a jellemvonásaink változásában tárul fel, ahogy önközpontúból odaadóvá, szolgálatra-készekké válunk: ez azonos a felső erővel. Nem odakint találunk rá a teremtőre, hanem belül, hiszen a szó arra rímel, hogy a belső „terem töve”, vagy arra, hogy egy új Jöhvőh az, ami jövő…Ez a bennünk lévő jellemvonások jövője, átalakulása.

És a harmadik működés, amikor felépít minket és igazi társulásra leszünk képesek, persze ez fokozatos, lépésenként zajlik. Így, lépésenként tárul fel az odaadás új közös jellemvonása, késztése. Ez már a negyedik működés. Így fejlődünk, négy fokozatban, a kezdeti egyedi személyiségből a közös vágyon át ahhoz az „Ád-Ám”-hoz hasonulunk, amely az egyetlen teremtmény.

El kell képzelnünk ezt a helyzetet és a Zohár /ragyogás/ tanulása közben törekednünk kell a társulásra a közös felépülés egyetlen és egyedi vágyában. A Zohár elmeséli nekünk ezeket a fokozatokat, azt , ahogy a társulásban megjelenik ez a teremtő egyedi erő, az odaadás hasonlatait mutatja be a bibliai legendák történetébe burkolva, azokat belső erőknek ábrázolva./geo/

08 nov 2011

Ne támaszkodjunk jelszavakra

2011. 10.31.

Kérdés: Amikor őszintén megvizsgálom magamat belsőleg, észlelem, hogy képtelen vagyok tartósan a kölcsönös felelősségre, bizalomra koncentrálni. Könnyebb valami konkrét külső jelre gondolni, akár a „Wow” jelre a füzetembe.

Válasz: Ez is jó dolog. Az ilyen „Wow-ok” is hatnak ránk. De a lényeg, hogy felismerjük a rosszat. A baj az, hogy szinte nem is látjuk a haladást. Ostobának gondolom magam, de mégis eljövök és betársulok a tanuló csoport életébe. Tehetetlenséget, kétségbeesést érzek, nincs belső szándékom, de mégis maradok az úton. És mégsem érzem, hogy ez maga a Fény, ami ilyen módon hat rám. Ha nem így lenne, nem bírnék kimozdulni egy helyből. Teljes eldugulást éreznék.

Átélek itt felmeneteket és lejtmeneteket. Minden kétségbeesés ellenére folytatom. Bármilyen nehéz és zavaros az életed, mégis eljársz és ölelkezel és énekelsz a társakkal. Folyamatosan haladsz, néha zuhansz, és újra felemelkedsz. Mostmár nem a kétségbeesés és a biztatás váltakozó korszakai sorakoznak, mint valami rácsozat, hanem inkább két oszlopba rendeződnek, jobb és bal oldalra és köztük rezegnek a hullámhosszaink. Ez már a haladás jele.

Meg kell érteni: ha ma felfedezek még többet abból, ami a bennem lévő rossz – akkor ez nagy előrelépést jelent. Mert hiszen ez maga a megvilágító Fény, ami feltár olyasmit bennem, amit korábban nem vettem észre. Még tegnap azt képzeltem, hogy én nem ártok senkinek, és hirtelen rádöbbenek, hogy bizony sokszor rosszul (önközpontúan) viselkedtem. És holnap már azon emésztem majd magam, hogy miért nem tudok megváltozni.

Egyrészt tehát egyre kétségbeesettebb leszek, másrészt viszont érdemes azt gondolnom: „Honnan is jön ez, nyugi, nyugi: Azt jelenti, hogyha rosszabbul érzem magam, hogy több világosság van az életemben. Tehát valamit kaptam. Növekedtem és persze nőtt bennem a gonosz ösztön is, versengünk.”

Ez a haladás jele, a bensőmben feltáruló rossz minősége. Nem könnyű ide eljutni, ez nagy érték, ez a feltárulás. Valóságos kincsestár az, hogy felfedezem a töréseket a felépülés, a javítás útján. /geo/

06 nov 2011

Nem a vágy, hanem a gátlás (szűrőernyő, mászách) tört meg

011.11.04.

Kérdés: A „megtört vágyakról” beszélsz, de én a vágyamat teljesnek élem meg. Hogy lehet ez?

Válasz: A „csak magamnak” szóló vágyat hívjuk „megtörtnek”. A vágy, amelynek az iránya, szándéka a társakra irányul, az „teljes”, felépülő. Nem a vágy törik meg, hanem a gátlás, a mászách.

A vágy maga mindig teljes. De ha van rajta szűrő, azaz gátlás, akkor az így elért megvilágító Fény átvezethető a társnak (megosztható) , magamnak csak a létminimumot megtartva, s így az egész Felső Fény általam jut el a többiekhez.

Így nem akad el bennem, hanem folytonosan áramlik a Végtelenből a többiekhez mindhez. És ekkor abszolút kielégültnek, teltnek érzem magam és áramlik bennem az élet.

HA nincs meg ez a tulajdonságom, vagyis ha nincs bennem önzést megszűrő gátlás ,akkor a felső (önzetlen) megvilágító Fény elkerül szinte. Akkor egyből visszafordul a forrásához és létrejön a helyzet, amit „Első Megszorításnak”, cimcum alef-nak hívnak: azaz a Fény nem lép be a gátlás-talan (szűrő nélküli) kapni-akarásba. És akkor azt érzem, hogy nem a fényben élek, hanem „magamban” a belsőmben.

És minden, ami a belsőmben van az az „evilág”. Ez az, amit most magunkban mind érzünk. És akkor mindig az egész testet érzem és általam jut el a teremtő megvilágító fénye másokhoz.

Azt a helyzetet, amikor összekötettésben vagyok a társakkal s általam kapják a megvilágító fényt, mert ez gátlást okoz (szűrő, mászách), „felépülő, kijavított” helyzetnek nevezzük.

És „megtört” akkor vagyok, ha nincs a vágyamon szűrő, azaz gátlás. Tehát nem a vágy törik meg, hanem a mászách., a gátlás, annak ellenére, hogy „megtört vágyak”-ról beszélünk. /geo/

06 nov 2011

62 queries in 0,156 seconds.