Tóra

Kérdés:

Hogy lehet a csoportban az észen felüli hithez eljutni?

Válasz:

Csoport nélkül a hit teljesen lehetetlen. Vagy társulsz egy mesterhez, mint a múltban, vagy társulsz egy csoporttal. De egyedül lehetetlen előrehaladni.

Mikor az ember a teremtővel kapcsolatot akar, az mindig a saját környezetében, társaságában történik meg. Enélkül nincs mi fölé emelkedni, nincs mit kijavítani. A teremtőhöz mindig kijavításért fordulunk kéréssel. Mit is kell javítani? Az egyetlen dolog, amit javíthatok, az a társamhoz való viszonyom. Hiszen ebben jelenik meg az önközpontú egoizmus, a rosszazós ösztön, az alaptalan gyűlöletem (szináj), az összetört lélek, a lerombolt Templom.

Tehát világos, hogy a megfelelő környezet az a csoport a közös vágyban. Tulajdonképpen ez az elv Szinai-hegyről ered, ahol a feltétele a tóra-adásnak az volt: egy ember, egy szívvel. Csak akkor kapjuk meg a Tórát, hogy kijavítson a  fénye.

Ha nem próbálunk társulni és elérni a kölcsönös biztosítékot, akkor mit akarunk kijavítani? Akkor nem kapjuk meg a Tórát. A Tóra annak jár, aki igényt tart rá. De aki nem akar társulni másokkal, annak nem igénye a Tóra. Hiszen a célja az, hogy az emberek közti kapcsolatokban megjelenjen.

Most, amikor az univerzális inter-konnekcióban válságba jutott a világ, amikor világos, hogy a kapcsolataink javítása nélkül elpusztul ez a civilizáció, az embereknek igényük lesz a Tórára, a felső Fényre, az egyesítő erőre.

Tehát most tárul fel a Tóra, a kabbala módszere. A többi módszer nem nevezhető Tórának, mert nem ellenzik a rosszazós ösztönt, a kapóvágyat, az egót. Az emberek fokozatosan ráébrednek, hogy ebben a világban a gonosz ösztön uralkodik, és majd igényelni fogják a Tóra, a józás  fényét.

kgy

Kérdés:

Mit kell tennem, amikor olyan állapotban vagyok, ahol nincs erőm, nem érzem, hogy bármi hatna rám, és nem tudom, mit tegyek?

Válasz:

Ez van leírva a heti Tóra adagban: “És Izrael gyermekei felsóhajtottak a fogság miatt.” Miután az ember felismeri, hogy nincs igazán hatalma semmi felett, az egyetlen, amit tenni tud, az csak a könyörgés.

Ezelőtt nagynak érezte magát, okosnak, megértőnek, azt gondolhatta, hogy a maga erejéből képes haladni, folyamatosan gyarapíthatja a tudását erőfeszítések és cselekedetek hozzáadásával. Azonban ha emiatt végrehajtott elegendő mennyiségű számú cselekedetet, megláthatja, hogy semmit nem ért el ezek által.

Akkor miért kell valakinek mindezeket a cselekedeteket végrehajtania? Annak érdekében, hogy felismerje, hogy nem érhet el semmit. Az üresség állapotának eléréséhez, az embernek hatalmas erőfeszítéseket kell megtennie.

Teszek, és azt gondolom, hogy ez által egy csodálatos Pithom és Ramses csodálatos vásár-városát építem fel, összegyűjtve a megfelelő tudást, és ez hamarosan lerántja a fátyolt, és látni és érezni fogok mindent. Egyre több erőfeszítést teszek, egyre jobban elmerülök a tanulásban, és csak akkor fogom hirtelen felismerni: „Mennyit kell ebbe bele tennem, és mennyit értem el?” Nem tudom, de egy halálos alvásba akarok zuhanni. Csak kapjak egy altató pirulát, hogy aludhassak, és soha ne kelljen felébrednem.

Ez az, ahogy valaki érzi ezt a pillanatot, kimerülten és erőtlenül. Tény, elkezdi megérteni, semmi mást nem fog elérni, csak ezt. Először, még ezt sem tudja, csak azt érzi, hogy nincs vágya semmire. Akkor, felébred, és ebben a felébredt állapotban is marad. Azonban egy ponton, elkezdi megérteni, hogy önmaga által, semmit nem fog elérni, és szüksége van a Felső Erőre: „Ha a Teremtő nem jön és segít rajtam, magam semmit nem leszek képes tenni.”

Csak 15 – 20, vagy talán 30 – 40 olyan alkalom után kezd el ezen a módon gondolkozni, amikor megpróbált maga által haladni, de csalódott és kétségbeesett lesz csak. Ezt nevezik, az Egyiptomi száműzetés éveinek, ameddig „sóhajtani nem kezdenek a fogság miatt.” Az egómnak felépítettem egy „vásár-várost, Pithom és Ramses városát,” de a bennem lévő embernek, aki vágyik a spiritualitás elérésére, ez a város szegény és nyomorúságos, üres és nem nyújt semmit.

Elkezdem magam kettéosztani. Tehát minden, amiről van tudásom, intellektusom, beszélhet a kabbala tudománya csodálatos módon, és még úgy is tűnhet, hogy megértek mindent? Ez semmit nem szolgál. Valójában, nincs spiritualitásom. Egész nap beszélhetek róla, sőt egész éjjel, de elérhetem, ha csak beszélek róla? Akkor csak beszélő vagyok.

Ekkor az ember megérti, hogy ez az a pont, ahol csak a Felső Erő segítségére van szüksége, valamilyen felsőbb megnyilvánulásra, valami különbözőre, ami nem tőle függ. Megérti, hogy mindazzal, amije van, lehetetlen elérni a spiritualitást. Végül valóban könyörögni fog, ahogy az írva van: „És Izrael Gyermekei sóhajtoztak a fogság miatt.”

Ez egy kihívásokkal teli út. Az embernek át kell mennie ezeken az állapotokon többször is. Csak a környezet képes segíteni, semmi más. A környezet tudja támogatni, és megvédeni őt a fejlődési útján.

Különben ki tudja, mikor ébred fel ismét? Ha nem a környezet segítségével, akkor ez a Reshimo (spirituális információs rekord) megváltozása által történik, amely garantálja a kegyelmet felülről, és ad egy új állapotot.

Ezért, amikor valaki egy jó állapotban marad, amikor bevilágítja a Fény, és van ereje, oda kell magát rögzítenie a környezetéshez, amennyire csak lehetséges, annak érdekében, hogy megkapja az erőt akkor is, amikor el kezd ismét elgyengülni. Akkor, megtapasztalja a zuhanást, mint egy tehetetlenség által azonban elkezd emelkedni ismét, mivel felgyorsította a sebességet mielőtt lezuhant.

kn