Nincs olyan dolog, hogy lezuhanás a spiritualitásban. Mi mindent megtartunk amit megszereztünk. Azonban kapunk újabb, önző vágyakat, és ettől úgy érezzük, mintha zuhanásban lennénk.

Mégis nem szabad azt hinnünk, hogy az adakozás ereje elhagyott volna minket. Inkább ez az erő segített minket abban, hogy egónk mélyebb felfedezését megtegyük, és boldognak kell lennünk, hogy lehetőséget kaptunk arra, hogy magunkat deformáltnak lássuk, hogy újabb korrigálható vágyakat fedeztünk fel, és ezáltal még magasabbra emelkedhetünk.

Úgy kell lássuk magunkat, mint egy úttörő aki utat vág mélyen önző vágyán belül, kis darabokat elszedve onnan, melyeket az adakozáshoz illeszthet. Minden természetes adottságunkat fel kell használnunk, akár azt, hogy tolvajok vagy hazugok vagyunk, hogy saját önzőségünktől raboljunk, és annak hazudjunk.

Végül is az önzőségünk nem más, mint egy állat, és nem ismerheti meg valódi szándékainkat. Az csak egyszerű, nyilvánvaló hasznot ért meg. Mi ezen az önzőségen belül élünk, és mindent annak érdekében teszünk. Ugyanakkor nem értjük meg, hogy belső állatunkkal van dolgunk, mely állandóan azt követeli, hogy szolgáljuk ki őt.

Viszont szerencsére ez az álat nem érti meg az emberi elmét, és ravaszságot, és ezért van az, hogy a megfelelő viszony képessé tesz minket arra, hogy kényszerítsük arra, hogy azt tegye, amire nekünk – az embernek – szükségünk van.

(a reggeli lecke harmadik része alapján)

Írva van: “A személy olyan, mint a fa a mezőn.” A fát ültethetjük olyan mezőre, mely meg van áldva a Teremtő által, ahol öntözve lesz az eső által, és melegítva a nap jóvoltából amikor csak szüksége van rá. Vagy a fa – a személy – ültethető egy élettelen, száraz földbe is, ahol a személy nem lesz képes növekedni. Vagy még ha növekszik is, olyan, mint egy vad fa, mely nem hoz gyümölcsöt.

Amikor a spirituális fejlődésről beszélünk, a személy határozza meg saját helyét. A hozzállása a könyvekhez, a tanárhoz és a barátaihoz képes megváltoztatni a termőtalajt, a napot, a nedvességi körülményeket, és minden más a növekedéséhez szükséges körülményt.

A személy azzal kezd, hogy megjelenik benne a “szívben található pont” – a spirituális mag, és utána el kell döntse hová ülteti azt, és hogyan szívja magába az erőt a környezete által annak érdekében, hogy a magból fa nőjön ki. Amennyiben megfelelő környezetet választ, akkor képes lesz attól az adakozás erejét – az esőt – is követelni. Ez az erő képessé teszi majd arra, hogy a materiális világból kinőjön felfelé. Az adakozás iránti szándékai kivirágzanak majd a “termőföldtől felfelé”.

Nekünk is gondoskodnunk kell a “fánkról”, ami azt jelenti, hogy azokat a vágyakat kell kiválasszuk, melyeket képesek vagyunk korrigálni , és utána megfelelően csoportosítani annak érdekében, hogy megfelelően növekedjenek, és formáljanak minket a kívánt formába – abba, mely hasonló a Teremtőhöz. Ez a teljes munkánk.

Szóval egyrészről úgy tűnik, hogy a fa magától nő. Azonban az elültetés pillanatától kezdve nagyon sok cselekedet van, ami rajtunk múlik. A fa nem képes tőlünk függetlenül növekedni, csakis a mi vágyunk által.

(a reggeli lecke harmadik része alapján)

A világban minden újdonság a belső konfliktus érzetéből születik, két ellentétnek az ellentmondásából egyetlen objektumon belül. Ez az érzés elviselhetetlen, és ez az oka annak, hogy ez arra kényszerít minket, hogy az ellentmondást feloldjuk. A személy képtelen a két ellentétes pontot együtt elviselni.

Mindez az Első Megszorítás előtti állapotból származik, amikor a teremtmény megérzi, hogy Ő csak kap a Teremtőtől, és ezáltal ellentétes Vele. Ezért nem vagyunk képesek elviselni a két ellentét együttes létét.

Az emberiség azon a ponton van, hogy mindezt felfedezze, és amikor ez a felfedezés megtörténik az egy hatalmas sokként hat majd: egyrészről mindannyian egymáshoz vagyunk kapcsolódva, másrészről gyűlöljük egymást. És akkor arra kényszerülünk majd, hogy ezt a problémát megoldjuk.

Ezért az ellentétek felfedezése szükséges indulópontja a változások beindulásának. Ez olyan, mint egy trampolín, mely segíti az ugrást, mivel ez az érzés oly módon gyakorol nyomást ránk, hogy egyszerűen nincs más választásunk, mint, hogy kitörjünk ebből az állapotból.

Így minél gyorsabban felfedezzük ezeket az ellentétes erőket a társadalomban – egymás iránti belső gyűlöletünket, együtt annak szükségszerűségével, hogy egységre lépjünk, és szeressük egymást, ahogy az a természetben ösztönszerűen megtörténik, annál gyorsabban érzi majd az emberiség, hogy meg kell oldja ezt a problémát. És igazából pontosan ez a dualitás az oka annak, hogy jelenleg válságban vagyunk. Ez a módja annak, ahogy felfedezzük, hogy ” a Fény a sötétségből lép elő”.

(a reggeli lecke alapján)

A spiritulis szinteken, az ellentétek közötti különbség sokkal kevésbé elviselhetőbb, mint mai világunkban. Végül is minden az eredeti állapotból jön, ahol a Teremtő, aki Jó és csak Jót Tesz, megteremtette az önzőséget – az élvezet megszerzésére irányuló vágyat, mely ellentétes Vele.

A Teremtő ezen a vágyon belül létezik, és azt irányítja. A megszerzés iránti vágy és az adakozás iránti vágy ugyanannak az egyetlen erőnek, a Teremtőnek a következményei. Mi nem vagyunk képesek ellenállni ezeknek az ellenkező irányú vágyaknak, melyek egyetlen forrásból származnak, amíg el nem érjük a Végső Korrekciót.

De amikor elérünk oda, akkor meglátjuk majd, hogyan képes ez a két erő egységre lépni, mivel akkor, abban a pontban, mely a “semmiből lett teremtve”, az anyag melyből teremtve lett – a Teremtő nélküli állapot – eltűnik majd a színről. És akkor az a pont is teljesen adakozóvá válik, mint Ő.

Ezért van az, hogy az ellentétek létezése az oka a teremtés fejlődésének a végső korrekcióig.

(a reggeli lecke alapján)

Mi két ellentétes erő hatása alatt fejlődünk: az adakozás (a Teremtő) ereje, és a megszerzés (az ember ereje) hatására. Elképzelhetetlen egy olyan helyzet, amikor csak az egyik erő működik, mint ahogy mai világunkban sem létezhet csak egy pólus a másik nélkül.

Így mindannyian ezen a két erőn keresztül vagyunk befolyásolva életünk minden pillanatában. Emellett ezek az erők úgy vannak kiegyensúlyozva, hogy számunkra megteremtsék a szabad választás lehetőségét – azt a szabadságot, hogy spirituálisan előre haladhassunk, az adakozás tulajdonsága felé.

Ezért van az, hogy mi mindig a “törés zónában” vagyunk úgymond. Egyik pillanatban izgatottak vagyunk, tele energiával és mozgással, és a következő pillanatbna olyan mélyre zuhanunk, hogy még mozdulni sem bírunk. Az irányítás rendszere elrejti előlünk azokat a dolgokat, melyek előrehaladásunkat akadályozzák, és különböző belső állapotokat hoz létre számunkra, mely állapotok festik számunkra a külső világ képét. De mindez annak érdekében történik, hogy mi használhassuk szabad választásunkat.

Az ember feladata az, hogy minden helyzetben mindent megtegyen amire csak képes. Még akkor is, ha azt hiszi: “Én semmire sem vagyok jó, és nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok a spirituális munkára. Mindaz nagyszerű embereknek való, akik tele vannak energiával és tehetséggel.” Nos mindez nem igaz! Nem az erős emberek azok akik megérdemlik a Felső Világ megismerését, hanem azok, akik csak menetelnek tovább az ahhoz vezető úton! A lelkek melyek a végén a legnagyobb magasságokba emelkednek azok, akik felemelkedésüket az önzőség legalacosnyabb bugyraiból kezdik.

Amennyiben a személynek meg van a lehetősége az előrehaladásra, még akkor is ha mindaz tisztán önző, és ha mindenféle izgalmas jutalmakat képzel is el önzősége számára – még az is egy jó dolog! Ez hasonló ahhoz, ahogy a szamár dolgozik miközben szemei le vannak kötve, és a szalmazsák az orra alatt lóbálódzik. Mindez arra készteti, hogy körbe körbe sétáljon, és forgassa a kereket, mely a búzát (állati eledelt) őrli lisztté (emberi táplálék). Ez az ahogy az állat emberi lénnyé válik.

Szóval ne figyeljünk túlságosan azokra a körülményekre, amiket megkapunk, akár külsőségesek, akár belsőségesek. Minden állapot amin keresztül megyünk, függetlenül attól mennyire idétlennek, és haszontalannak is tűnnek, mindig hasznosak előrehaladásunk szempontjából. Nekünk csak mindent amit képesek vagyunk meg kell próbálnunk, mint egy újszülött, mely soha nem adja fel és mindig fáradhatatlan és lelkes. Amennyiben ilyen kitartóak maradunk, akkor biztosan sikeresek leszünk!

(a reggel leckére való felkészülés alapján)

Az információs gének (a Resimók) végtelen sebességgel változnak bennünk minden pillanatban. Mégis úgy tűnik számunkra, hogy semmi sem változik, mivel olyan sok ilyen változás történik, és mindegyiküknek egy láncreakció szerint kell megjelennie. Azonban amíg ezek a belső változások külsőleg is érzékelhetővé válnak, mint egy mérőtáblán megjelenő számok, milliárdnyi akciónak kell belül megtörténnie. Szóval adjunk ennek egy kis időt!

Írva van: “Azok akik a Teremtő keresik, felgyorsítják az időt”. A mi teljes résztvételünk a teremtésben arra korlátozódik, hogy felgyorsítsuk a fejlődésünk idejét. Végül is mi a legalacsonyabb szinten vagyunk, ebben a világban, de minden adatot megkaptunk annak során, amikor leereszkedtünk felülről lefelé. Most az a kötelező feladatunk, hogy ugyanazt az utat alúlról felfelé is megtegyük.

Az útvonal ugyanaz marad, az egyetlen dolog amit változtathatunk, az emelkedésünk sebessége. Ennél fogva útunkat gyorssá, kellemessé, és kívánatossá tehetjük.

Ez az egyetlen különbség a szenvedés útja, ahol akaratunk ellenére haladunk, és a Fény útja, ahol saját vágyainknak megfelelően haladunk, között. A szenvedés útja hosszú, és a természet erejének megfelelően történik, mely erő csapások által tol minket előre. Úgy leszünk előre tolva mint szamarak, egy helyben állva, visszautasítva az előrehaladást. Ez a fejlődés természetes útvonala.

A második útlehetőség az, amikor saját vágyunk alapján kívánunk előre haladni, és keressük annak módját, hogy ezt megtehessük. Ezáltal lerövidítjük az utat, azt gyorssá és kellemessé téve.

(a reggeli leckéből, a 13.-as Samati cikk alapján)

Kérdés:

Miért van szükségünk ilyen hosszú időre – 6OOO évre – ahhoz, hogy elérjük a végső korrekciót?

Válaszom:

Az egész világ úgy épül fel, mint egy piramis, mely kövületi, növényi, állati és emberi szintekre oszlik. A kövületi szintnek felel meg a teljes Univerzum, mely körülbelül 15 milliárd ével ezelőtt keletkezett. A bolygó, rajta a növényi élettel 4 milliárd évvel ezelőtt jött létre. Az első élő organizmusok körülbelül fél milliárd éve jelentek meg, és az első emberi lény körülbelül 5OOOO éve létezett (függően attól, mit tartunk emberi lénynek). Látjuk az arányokat, hogy viszonyulnak ezek a szintek egymáshoz?

Ugyanez igaz az emberiségre is, ahol az emberiségen belül ugyancsak megkülönböztetünk kövületi, növényi, állati és emberi szinteket. Az emberiség kövületi szintjén az emberek több ezer év alatt fejlődtek, és azalatt az idő alatt, semmi nem különböztette meg az embereket az állatoktól. Utána az emberiség “növényi” fázisa kezdődött meg, és utána mind a mai napig az emberiség “állati” fázisában létezünk. Az egész fejlődés a növekvő önzőségnek köszönhető.

Az az önzőség, mely egyéni, vagy személyes, az állati szintre jellemző. Más szóval a kövületi szinten mindenki ugyanolyan volt. A növényi szinten az önzőség elkezdett az embereken belül virágozni, de ők még, mint egy integrált tömeg fejlődtek, hasonlóan a növényekhez, melyek együtt fordulnak a nap felé, és együtt hajladoznak a szél által, vagy nyílnak ki eső alkalmával.

Az állati szinten, az egyéni önzőség elkezdett megjelenni az emberekben, mint ahogy az jelen van az állatokban is. De mikor ér el a személy az emberi szintre? Mindez csak most kezdett el megtörténni a 21. században! Szóval nézzük csak meg hány milliárd évbe telt, hogy az Univerzum kifejlődjön, az emberiség fejlődéséhez képest.

Ön azt kérdezi: “Miért szenvedünk több, mint 5OOO évig, Mennyi időbe telik még amíg tovább szenvedünk?”. De miért nem kérdez az elmúlt 15 milliárd évről? Mivel csak egy keskeny szubektív látásmóddal rendelkezik, mely nem érti meg a teljes folyamatot.

(a reggeli leckéből, a 13.-as Samati alapján)