Szerző arhívuma: nandor

A megoldás…

Kérdés

Kérdéseket az integrált társadalomról, és mindenféle aktuális híreket, eseményeket, meg lehet-e tárgyalni a felnőtteknek az integrált oktatási osztályokban?

Válasz

Mindez, a felnőttek csoportjától és a csoport felkészülésüktől függ. Attól, hogy mennyire érett a megértésük és milyen elemző és szintetizáló eszközökkel rendezkednek. Illetve, hogy hogyan képesek használni ezeket a tudással és az egymáshoz való viszonnyal szemben. Mennyire képesek maguk fölé emelkedni és lenullázni a személyes érdekeket, és objektíven látni.

Természetes, hogy tisztáznunk kell az ilyen kérdéseket. Meg kell nyitni a demokráciát mindenki előtt egy letisztázott formában, és meg kell mutatni, hogy ez a szerkezeti felépítés, teljesen önző, és nem azért kell ezt megmutatni, hogy büszkék legyünk magunkra.  Egyszerre, csak egy Király uralkodott ez előtt, és mindenki megadta ennek az uralkodónak a tiszteletet, és mindenki meghajlott ez előtt az egy ember előtt – akármilyen buta vagy okos volt, de egy ember volt – Most ez az uralkodás elszakadt sok pártra, akik be akarják “kebelezni ” a többit. Nem ilyennek kellene lenni a Parlamentnek.

Tehát, biztos egy csomó probléma van.

Régen, a tudósok és filozófusok vezeték a nemzetet. Legalább is szavuk volt, és tanácsadók voltak a királyok mellett . A hadsereg és a pénz, a király kezében volt – mindez egy kézben volt. De annak érdekében, hogy jól vezesse a király a kincstárt és a hadsereget, segítségei voltak, számos okos ember személyében. Így sokkal könnyebb és egyszerűbb volt a helyzet, mert nem voltak lopások a kincstárban, és mindenki arra törekedtek, hogy minimálisra csökkentsék a hibákat.

Minden egy kézben volt. Így a királynak, nem volt kitől lopni – mert minden az övé volt. A döntések meghozatalára, volt neki néhány okos tanácsadója. Ennyi az egész. Még így is voltak kisebb harcok a háttérben, de ezek jelentéktelenek voltak. Tehát, minden sokkal stabilabb volt, és ez a stabilitás generációkon keresztül tartott. Nem úgy, mint a mai parlamentben.

A jelenlegi szabadság – maximális szabadságot ad a felelősségtől. Egyébiránt is, az az egyik nagy probléma, hogy érteni kellene a szabadság fogalmát.

BD

A kabbalisták mindig ellene voltak a szó szerinti memorizálásnak, bebiflázásnak, és a dolgok jegyzetelésének tanulás közben, ahogy az első tudósok és kutatók. Amikor valamit lejegyzetelünk, be is határoljuk vele magunkat. Azt veti valaki papírra, vagy teszi számítógépbe, amit önmagába kéne bevésnie, és a belső változásokhoz felhasználnia.

Ha valaki fel akarja fogni a kabbalista, filozofikus, sőt tudományos üzenetet, akkor neki magának kell ehhez megváltoznia. Meg kell változnia, hogy ez az elképzelés, élővé váljon benne, de nem az elméjében, hanem sokkal inkább az érzelmeiben.

Az elme, csak segíteni tud az érzelmeknek. Muszáj tisztán látni, hogy aztán, minden adat, legyen külsődleges, vagy belső, és azok feldolgozása, és a vágy megváltoztatására való alkalmazásra – azaz, hogy ezek az adatok a mi Reshimónká váljanak a vágyon belül – és ne csak egy memória rekeszbe kerüljenek.

Ezért, erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a tanult anyag lényege, a természetünké váljék, és ne csak az elmében maradjon. Hogy nem így van, akkor lehetséges, ha túl sokat olvasunk, hallunk, túl sok anyagot töltünk le az internetről, minden fajta enciklopédiát, ami ott megtalálható.

Rabash, a tanárom ellene volt bármilyen jegyzetelésnek a lecke alatt, még akkor is, ha az segített volna nekünk emlékezni, az olvasott anyagra, mert ilyen módon, sokkal nagyobb erőfeszítést kellett tennünk, hogy az anyag még mélyebbre belénk ivódjon, azaz, hogy a memória cellákból, a szívbe áradjon a lényegük. Ez keresztüláramlik a belső szűrőimen, és egyik, vagy másik módon, végül mégis csak változásokat kell okoznia. Az információ, amit ilyen módon kapok, és a tisztázása annak, hogy nekem kell megváltozni, nem intellektuális lesz, hanem egy belső folyamat.

Ha csak az elme ürül ki, és újul meg minden nap, tiszta lappal kezdve, bármilyen hozzáadással a tegnapi napról, akkor olyan módon tanulom a tegnapi anyagot ma, mintha először látnám. Miért? Mivel a vágyaimban kell megváltoznom, és az új vágyakkal valami teljesen újat fogok látni a már ismert szövegekben.

Egészében nehéz megmondani, hogy kell-e valakinek bármit is jegyzetelni a lecke során. Azonban fontos megérteni, hogy a jegyzetelés lelassítja és komolyan hátráltatja és befolyásolja az elmét, és lefékezi az érzések áramlását ez által.

Ha írok, az ellazít engem, mintha egy páncélszekrénybe tennék valamit. Elég megtalálni az interneten a megfelelő fájlt, vagy egy jó könyvet, és feltesszük a virtuális könyves polcra: „ez megvan, megszereztem.” Mindenki ilyen módon működik, de ez helytelen megközelítés.

A beszélt Tóra megelőzte az írott Tórát. Hosszú ideig a kabbala történetében, tilos volt sok dolgot leírni, nem azért, mert nem volt papír, és íróeszköz. Az emberek egyszerűen belső módon vettek benne részt. Nem csak azáltal, hogy mondva volt: „Írd a szívedbe!” A teljes Tórának a vágyakban kell beleírva lenni, azaz, ebben rejlik, az összes vágy, teljes korrekciója. De ha papírra vetem őket, mi lesz az értéke mindennek?

Ezért volt a Zohár Könyvének írása kivételes, és ezért rejtették el a világ elől. Ennek az volt az oka, hogy mindez a száműzetés kezdetén történt. Ha nem lett volna a száműzetés, nem lett volna egy sor sem a kabbala nyelvezetén megírva.

Ez nem azért lehetett így, mert az írás eszközeinek fejlődése fokozatos volt. Ez az egoizmus növekedésével arányosan történt. Az első tekercsek és könyvek csak néhány ember birtokában voltak, aztán kolostorokban, királyi könyvtárakban, majd egyetemeken, mindazonáltal ezek csak a kiválasztott elit számára volt elérhető. Csak később, a felvilágosodás idején, fejlődött ki a könyvnyomtatás. Ennek megfelelően, a tárolt információ, mint a belső változások kiváltója is fejlődött.

Végül elérkeztünk a totális spirituális leromboláshoz: ma, megszámlálhatatlan mennyiségű információ elérhető, egyetlen ujjmozdulattal, miközben teljesen üres az ember lelkének belseje. Emberek nem értik, miért kell megváltozniuk belsőleg, ha lehetőség van bármit cselekedni külsőleg.

Ezzel a felfogással, a kabbala bölcsessége, nagyon távol van a hétköznapi gondolkozástól. Nem igényel tudás felhalmozást. Mi az értelme, az összes kabbalista könyvet a polcon tartani? 200 – 300 évvel ezelőttig, a kutatóknak maximum 5 könyvük volt. Nem volt elég a Gemara értekezése a kabbalista számára? Elvezet valaha a mennyiség a minőséghez? Néhány oldal elolvasása után, az ember elmerülhet a szívében, a spirituális tudás mélységeiben, és kész.

Emlékezzünk arra, hogy a Teremtő a szív megváltoztatását követeli tőlünk, és nem jelentéseket, a megtanult anyagok mennyiségéről. Lényegtelen, mennyire van tele valaki információval, a mennyiség önmagában a semmibe vezet. Minden a minőségről szól.

KN

Kérdés

Milyen cselekedet segít nekünk, hogy felfedezzük a spirituális nyílást, amely olyan, mint a “tű foka”?

Válasz

A “tű foka” az nem egy nyílás, annak ellenére, hogy mi így mondjuk, az nem egy nyílás. Ez a munka hajlandósága, hogy én kész vagyok elfogadni bármi is érkezik felülről.

A “tű” foka elsősorban az a tű maga, és nem, csak azért mert egy kis nyílás van a tűn. Csak ha hajlandó vagyok elfogadni  bármit is amit a Teremtő végez velem, mert az összes cselekedetek  egy nagyon fájdalmas az egónk számára, ellentétes a megszerzési vágyunkkal.

Ennél fogva én lassan kell előre haladnom, fokozatosan. Az ember megadja a lehetőséget a Felső Fénynek, hogy dolgozzon rajta, abban a mértékben, ahogy készen van, külső módon kilépni saját magából, az egójából, és közeledjen a többiekhez.

Tehát adtak nekünk csoportot. Ha képessé válunk elfogadni a barátainkat, akkor a Fény hatással lesz ránk, és az ember érezni kezdi, hogy képes elviselni a közelséget. Ez a leszakítás, ahogy felülemelkedik saját magán, és belép a csoportba.

BS

Zohár könyve elmondja, hogyan működik a Felső Fény, hogyan befolyásol minket és épít a mi tulajdonságunkból valamit, ami hasonló hozzá: nem a húsunkból, hanem a mi belső értelmünkből, amelyet úgy nevezünk “agy” és “szív”, az összes gondolatunkból és a vágyunkból, amelyek alkotják az ember “Én” – jét.

Én nem tudom, mit kell tennem ezekkel. Egyelőre az összes gondolataim és vágyaim el vannak foglalva azzal, amit magam előtt látok, annak érdekében, hogy jó legyen nekem. Így dolgozik az ego, amely mögötte áll.

A Fény, amely érkezik a Zohár könyve olvasása alatt, nem hagy semmit az előbbi gondolatomból és a vágyamból, hanem fokozatosan értékeket kezd adni nekem, egyelőre, abban az állapotban, amelyben vagyok. Aztán, elkezd elvágni engem a jelenlegi valóságtól, minden alkalommal olyan változatozásokat okoz bennem, hogy egyszer a valóság fölött emelkedek, és máskor még jobban belesüllyedek.

Tehát, segít nekem mindenféle gyakorlatok és a változások által, hogy függővé váljak ettől a valóságtól, elvégre nem számit, ha én benne vagyok, vagy teljesen le vagyok választva tőle, és én használhatom ezeket a formákat csak a cél érdekében. Még ha meg is adják nekem, a királynak az összes kincsét, vagy még ha szegény vagyok és az erdőben élek, és még ruhám sincs – ez nem számit, mert én csak a szándéktól függök, ami valami olyan, ami magasabb az én állapotomnál. Én egyetértek, és jobban akarom ezt mint, akármit ami felfedeződik az én megszerzési vágyam edényében, a gondolatomban és a vágyamban.

Hogyha ilyen állapothoz érek a gyakorlatok által, ez a Teremtő cselekvése rajtam, és ettől a pillanattól kezdve a továbbiakban elkezdem látni, hogy miről beszél a Zohár könyve.Remélem, hogy minden nap és minden pillanatban mi ilyen állapotba érünk, ahol a Fény, amely hozzánk érkezik, a Felső erő, elkezd megváltoztatni minket, és felemel bennünket az összes gondolatok és vágyak fölé, azért, hogy kezdjünk függni attól az adakozótól, aki adakozik nekünk.

BD

Az egész világ azért jött létre, hogy megfeleljen a Teremtő parancsolatainak.

A különbség a Záchár (férfi) és a Nukva (nő) között, a Teremtő és a teremtmény között – a fordítottság. A fordítottságot mi nem tudjuk megérteni.

Ami a természete a férfinek (Záchár), a teremtmény (Nukva) természetében, csak a szándék által fejezhető ki, amelyet az erőfeszítésével szerez meg.

A Teremtő természete, a (Zeir Anpin) az adakozás, és a Nukva (a teremtmény) csak a szándékban lehet adakozó. Ha a szándéka helyes, a adakozás kifejeződik, a megszerzés által, amennyire az csak lehetséges.

Ha így van, akkor a spirituális edényt az, amit ki kell, hogy fejlesszünk, ami a vágy fölött van – a szándékban. Ezért mi nem értjük, hogyan lehet számításokat végezni ezzel.

Amikor az ember elkezd tanulni, látja egy bizonyos idő után, hogy előtte egy hegy tornyosul, és annak csúcsán áll a királynak a palotája, amelyhez fel kell jusson. Minél inkább halad előre, annál több visszahúzó erőt érez és több összezavarodást. Éppen ezért, a Tóra tudása fordított a tulajdonosával. Elvégre, aki az egója segítségével halad előre – állandóan növeli erejét, a tudását, a bizalmát, a megértését, és egyre növekvő támogatást érez, a csoportban, a tanulásban, a saját maga felfogásában.

De ha valójában valaki fel akar emelkedni a Teremtő hegyére, egyre jobban el kell, hogy emelkedjen a stabil talajtól, és ezért jóval nagyobb zavart és félreértést tapasztal. El kell fogadnia a taszító hatásokat, mint szükséges segítségeket, amelyek által megépíti a spirituális edényét (a Nukvát), hogy hasonló legyen a Záchár-hoz . Mert elvégre, minden azért lett megteremtve, hogy elérjünk a Irá-hoz (az Úr félelme), de ehhez példát kell vennünk állandóan a Teremtőtől az adakozáshoz (a Teremtő felé), mivel tőle vesszük a példát.

De az egész világ azért jött létre, hogy megfeleljen az Ő (Nő, Nukva) parancsolatának.

A nehézség a valódi előrehaladásunkban, abban áll, hogy ami nem egyezik a józan eszünkkel, mert megköveteli tőlünk, hogy meghajtsuk magunkat, és fogadjuk el a feltételeket, amit a Teremtő helyezett elénk.

A királyi palotához vezető úton állandóan őrök és rendőrök vannak, akik nem kötnek kompromisszumot – egyre nagyobb erővel rendelkeznek, és ledobják az embert az elért magas helyéről. Minden alkalommal, amikor az ember eljut egy belső változáshoz, úgy ő jobban kezdi ezt megérteni. Ez a megértés elrontja a spirituális edényét, mert az edénye az értelem fölötti hitben van! A megértés eltörli a hitet.

Éppen ezért, segítenek, hogy ne legyünk beragadva a tudásba, és haladjunk tovább a hit felé – ledobnak minket a hegyről és köteleznek a nullától kezdeni mindent. De mindig, amikor magasabbra érünk, azaz képesek vagyunk lemondani az egónkról, ebben a formában vagy másképpen – természetesen, hogy a Reformáló Fény segítsége által történik ez meg.

Ez így megy tovább, addig, amíg nem marad az embernek semmije – ameddig teljesen a megszerzési vágya fölé emelkedik, és eléri az igazi lelki odaadást. Akkor az ő vágya, az ő Nukvája, külső formája átfordul teljesen, hogy hasonló legyen a Záchár belső természetével, a Teremtő belső tulajdonságával, és akkor megtörténik a párosodás (zivug) – a Záchár és a Nukva között. Tehát, akkor a vágyunk (a Nukva) kívül ráöltözik a Teremtőre (a Záchár).

A Malchut szó, a “úton menni, sétálni” (halacha) szóból származik, tehát felmenni a hegyre, a királyság palotájához vagy felemelkedni.

Az egész felemelkedés, abból áll, hogy meghajlítsuk magunkat és képesek legyünk fogadni az adakozás formáját. Ha készen vagyunk mindenre, ami tőle érkezik és beleegyezzünk, hogy lenullázzuk magunkat, akkor mi készen vagyunk valami legkülsőbb öltözetre tőle. Akkor elérkezik tőle az adakozás a Körbevevő Fény formájában és elkezd minket megépíteni újból. Erről írva, hogy minden nap a Nukva szűzzé vált, és a Teremtő újat épített belőle. Azaz, az ember megépíti a megfelelő adakozás formáját, az ember helyes szándékát.

(*)Félelem a Teremtőtől

(BS)

A Zohár könyve bemutatásában Baal HaSulam elmagyarázza, hogy az agyunk egy része felelős azért, hogy a valóságérzékelésünk úgy van felépítve, mint egy fotografikus gép, melyen keresztül a világot ilyen módon felosztottnak látom. Úgy érzékelem magamat, mint egyfajta test, és minden mást úgy, mintha rajtam kívül létezne. Tehát a teljes valóság kétfelé oszlik.

Ez természetesen egy hazugság, nincs ilyenfajta felosztás. A lényeg ebben a Teremtő és a teremtett lény viszonya, és hogy a teremtett lénynek el kell érnie a Teremtőt, mint a fejlődése eredményét. A Teremtő elérése csak akkor lehetséges, ha kívülről vizsgáljuk Őt, így tehát a teremtménynek azt kell éreznie, hogy elválasztva létezik a Teremtőtől, szemben állva Vele.

Majd pedig összehasonlítva a két szembenálló részt, a teremtmény megértheti, az inverz minőségeiket, felismerheti, hogy szemben áll a Teremtővel, felismerheti, hogy ez gonosz, és hogy korrekcióra van szükséges ahhoz, hogy a Teremtőhöz váljon hasonlatossá és elérje az összetapadást, a formaegyezést Vele.  Így a teremtmény felemelkedi az „emberi” szintre (héberül: Ádám) önmagán belül.

Annak érdekében, hogy valaki elérhesse mindezen minőségeket, megértse és megismerje, illetve tisztázza és korrigálja a valóság érzékelését, van valójában kettéosztva, hogy az embernek úgy tűnjön, mintha ő, és a külvilág elválasztva létezne.

Ez természetesen meg sem közelíti tehát az igazságot. A feltételezés, hogy az ember olyan módon létezik, hogy a Teremtő kívül van rajta, illetve hogy az ember ilyen értelemben kívül van a Végtelen Világán (Ein Sof) nem igaz. De ez az érzékelés szükséges ahhoz, hogy erőfeszítéseket akarjon tenni a közös edény felépítéséhez, és ezen belül a Teremtő megértéséhez és feltárulásához. Akkor ez lesz az „ember,” aki mindezt a saját, szabad akaratából építi meg.

Ez olyan, mintha egy gyermeknek adnánk, egy nagy kihívást jelentő játékot és puzzlét, hogy akarjon dolgozni, és ennek köszönhetően fejlődjön, megértse a dolgok működését, lásson, erőfeszítéseket tegyen és önmagát építse. Ugyanez történik velünk, a kettős érzékelésben, amely megadja nekünk önmagunk és a rajtunk kívül álló világ virtuális érzetét.

A munkánk az, hogy erőfeszítéseket tegyünk a két rész összekapcsolására egyetlen képben, amelyre azt mondjuk: „nincsen más Rajta kívül,” és hogy „Izrael, a Tóra és a Teremtő egyek.” Ez jelenti önmagam érzékelését a világgal való eltéphetetlen egységben, és annak a megértését, hogy mindenekelőtt a külső világgal kell törődnöm és csak azután törődhetek magammal. Végül is csak azt kell megkapnom, ami szükséges az állati testem működtetéséhez, és meg kell próbálnom a teljes külső világot úgy látnom, mint a pontosan a lelkemhez illeszkedő, ahhoz tartozó részt.

Akkor feltárom, hogy a külső világ is én vagyok. Mivel ezt úgy kezeltem, mint valami velem szemben állót, gyűlöletest, elutasítottat, és megpróbáltam eltolni magamtól, ezt biztosította a számomra, hogy tanulhassak magamról, a természetemről, és a gonosz hajlamomról. Esélyt kaptam az összes, érzékelhetetlen minőség, durva keménység elleni harcra, amely által elérhetem a Teremtőt.

Végül is a gyűlölet minden megnyilvánulása a külső világra irányul, és szükség van a Teremtő segítségére valamilyen módon. Tehát a külső világra irányuló elutasításom, és a saját későbbi döntésem, hogy csatlakozni akarok hozzá, abból ez erőből származik, amit a Teremtőtől kaptam, ez és az elért egység, mind közelebb visznek engem a teremtővel való összetapadáshoz.

Tehát kiderül, hogy vannak a külső világgal való kapcsolatban cselekedetek, és ott van az elfogadása a külső világnak, és ezek a feltételei a Teremtővel való egységnek. Ennek a bennem lévő felosztásnak a megteremtése által, azaz hogy vagyok én és van a külső világ, és van egy „semleges zóna” (“Klipat Noga“) közöttünk, tulajdonképpen segítséget kaptam a Teremtőtől – egy állapotot, amely részben fel van készülve a Vele kapcsolatra, a hibás, felosztott érzékelés által.

KN

A csoport a külső világ része a számomra, azonban nem dolgozhatok az egész világgal egyszerre, mindenkitől visszajelzéseket kapva, és önmagamat az egész világhoz való viszonyomon át mérve. A világ nem támogat engem az utamon, mivel nem ugyanaz a célunk. Mindenféle céljai vannak, és nem tudható, hogy azokat ki is irányítja.

Tehát, találok egy csoportot, egy részt a külső világból, amelyhez kapcsolódom, és amivel dolgozom, a dolgok tisztása érdekében. Valójában, egyfelől ez idegen, vagyis egy rajtam kívül álló rész, de mégis közel áll hozzám, a közös céljaink alapján, a világérzékelésében, és a tanulásban. Tehát értékes a számomra a csoporthoz való csatlakozás, annak érdekében, hogy megszerezzem az erőt és a támogatást tőlük. Azt látom, hogy velük, sokkal egyszerűbb lesz, előrehaladni.

Végezetül elkezdtem megérteni, hogy ez nem emberek egy csoportja, hanem nagyon is a lelkem részei, melyeket össze kell gyűjtenem, és magamhoz visszacsatolnom.

Akkor a csoporttal együtt, ki akarjuk majd terjeszteni a kapcsolatunkat, az egész világgal, egy hatalmas kört alkotva ez által. Ez a nagy kör, már nem ugyanazon a célon osztozkodik, hanem különböző törekvéseket hordoz. Ez az én, még kiterjesztettebb, külső részem.

A lelkem részeit nevezem úgy, hogy „gyökér, lélek, test, öltözet, vagy csarnok.” Gyökér, lélek és test a belső részeim, melyekben érezhetem magam, mint Én, az öltözet, egy külső rész, de hozzátapadva a személyhez, és a csarnok a legkülsőbb rész.

Ezáltal úgy játszom a csoporttal, mintha a hozzám legközelebbi, külső résszel, amely kész hozzám kapcsolódni, a velem azonos cél megvalósítása érdekében. Nem emberek csoportjának látom őket, hanem sokkal inkább, mint a vágyaim, melyek csak beöltöztek ezekbe a maszkokba, melyek arcoknak tűnnek a számomra. Azonban ezt megértve, nekem hozzájuk kell kapcsolódnom, mivel ez az, ahol elérhetem a célomat. Ha kilépek az egómból, és velük válok összekapcsolódottá, akkor ebben megtalálhatom az adakozás minőségét.

Azonban nem önmagamon dolgozom, a kapcsolat érdekében. Valami külső dolgon is kell együtt dolgoznunk. Ez a külső dolog, a világ. Azonban itt is, a vágyaim ellentétesnek tűnhetnek a számomra, ők az én hétmilliárd, különböző vágyamat jelentik a számomra, amelyek csak olyan módon mutatkoznak meg, mintha nem hozzám tartoznának. Az egóm leválasztja őket rólam, és vakká tesz engem, összezavar, és arra kényszerít, hogy idegennek és ellentétesnek érzékeljem őket.

Nekem a világgal kell dolgoznom, de ez sokkal nehezebb, mint a csoportban való munka. Végül is, legalább lesz valami közös a csoporttal, a cél, a tanulás, és a kölcsönös folyamatok. A csoportban, mintha egy óvodában lennénk, kényelmes feltételek között, melyek folyamatosan segítenek nekem kilépni önmagamból.

Azonban a külső világnak nincs olyan feltételrendszer, amely engem segítene. Mindenki ellenem van, az egyetlen dolog, ami összeköt minket, egy kollektív probléma, habár úgy tűnhet a számunkra, különböző célok vezetnek minket. A világ menekül a fájdalomtól, végezetül azonban nem marad más választása, elér ugyanahhoz a célhoz, amelyet én látok jónak és kívánatosnak. Tehát nekem úgy kell viszonyulnom az össze körhöz a környezetemben – a csoporthoz és a világhoz – mint önmagamhoz. Ők csak a Teremtő által vannak ebben az ellentétes formában bemutatva nekem, hogy minden pillanatban tanulni akarjak, egy egyre külsőbb körrel együttműködni. Érzékelem a belső kört, és ezzel együtt, elkezdek dolgozni az egyre külsőbb körökön.

Nekünk nem kell csak egymásért aggódnunk. Mint egy fiatal pár: mennyi ideig kell figyelni a másikat, mielőtt megismerik egymást, és valóban megszokják egymást? Akkor hirtelen szükségük lesz egy gyermekre, hogy mindketten azzal törődhessenek!

KN