Kérdés:

Amikor a Zohárt olvassuk, miért olyan nehéz követni az ön tanácsát, és miért nem látjuk azt, hogy megtaláltuk ezeket a minőségeket magunkban.

Válaszom:

Csak egyet tanácsolhatok: Menj tovább az utadon. Írva van: „Fáradoztam és megtaláltam” és „Az embert a szenvedései jutalmaznak meg.”

A gyerek nő, az évek múlnak. Az évek hónapokból állnak, a hónapok napokból, a napok órákból, az órák percekből, a percek pillanatokból. És ily módon a gyerek pillanatról pillanatra nő egyre többet és többet.

A növekedés időbe kerül.  Mindazonáltal a spirituális fejlődésben az idő azon akciók száma, amit az ember véghez visz. A mi világunkban dolgozunk  húsz évet nem megváltoztatva belső természetünket,  csak hozzáillesztjük a korporális valósághoz, ami összehasonlítva a spirituális valósággal, nem rendelkezik semmi valós formával. Beletörődünk lassú fejlődésünkbe, elfogadva azt mint realitást.

Mindazonáltal, a spirituális világban úgy tűnik nekünk, hogy erőfeszítés nélkül beléphetünk: nyisd ki nekem és én belépek.  Természetesen mi ezt csak azért mondjuk, mert nem értjük, hogy a bejárat csak annira nyílik meg, amennyire mi hasonlóak vagyunk a spirituális világhoz.

Van a minőségek ekvivalenciájának törvénye, ami azt jelenti, hogy mennyire vagyunk hasonlóak az adományozás minőségének törvényéhez. Ahogy mi felfedezzük, hogyan használjuk a spirituális világot korrekt módon., lehetővé lesz számunkra, hogy belépjünk. Mindazonáltal mielőtt ez megtörténik, át kell mennünk az összes előkészületi munkán.

A Zóhár köyve azért van, hogy ekvivalenciába vigyen miket a spirituális világgal a leggyorsabb és legkényelmesebb módon.

Mielőtt a Zohár könyvét olvasnánk nekünk a cél irányába kell beállítanunk magunkat. Az összes előző életciklus melyen keresztül mentünk a materiális szinten vitt minket előre, ahol mi bezáródtunk saját magunkba. Mi csak arra aspiráltunk, hogy a belső élvezet iránti vágyunkat növeljük, azt akkora mértékben kielégítve amekkora mértékben csak lehetséges. Mi a többiekkel való kapcsolatot csak annak érdekében éltük át amekkora mértékben képesek voltunk őket saját céljainkra felhasználni.

Ez a fejlődési folyamat fokozatosan elhozott minket arra a pontra ahol kimerítettük az összes lehetőségét, hogy kielégítsük magunkta. Ez bennünk az illúzió vesztés állapotát hozta létre azon erőfeszítéseink során, hogy tökéletességet és élvezetet érezzünk ilyen módon. Mi tudjuk, hogy nem vagyunk képesek tökéletes, örökkévaló életet megszerezni, annak ellenére, hogy örökkön növekedő vágyunk ebben reménykedett. Mi érezzük, hogy nincs semmi más hátra számunkra ezen a végtelen saját magunk kielégítésére szolgáló spiráción belül.

De hirtelen az ebben a világban érzett csalódásunk mellett felfedezünk egy pontot a szívünkben – egy vágyat hogy megtaláljuk a választ arra a kérdésre, hogyan lehetséges megtalálni egy tökéletes, örökkévaló élet érzetét. Ez a vágy elked minket kifelé húzni a befelé való irányultság helyett, elhúzva minket attól a helytől ahol eddig mindig is megpróbáltuk a kielégülést és az élet tökéletességét megtalálni.

“Kifelé” azt jelenti, hogy megváltoztatjuk hozzáállásunkat a többi ember viszonyában, bár ezt csak jóval később értjük meg. Mi mindig arra aspiráltunk eddig, hogy felebarátunkat arra használjuk ki, hogy megtöltsük saját magunkat, de most meg kell értsük, hogy nincs más lehetőségünk, mint hogy megváltoztassuk attitűdünket felebarátunk irányában a megszerzésről adakozásra.

Azáltal hogy adakozunk felebarátunk számára új vágyakhoz jutunk – a mások vágyaihoz, akik valójában bennünk léteznek. Felfedezzük majd, hogy vágyaik igazából a mi vágyaink, a mi lelkünk vágyai. Amennyiben megszerezzük a megfelelő kapcsolatokat velük, akkor mindezek a vágyak a miénk lesznek. Ezek válnak megszerzési edényünkké (Kli).

DE mindez valóban lehetséges? Valóban ez nem lenne lehetséges hogy ha mindezt saját magunk által próbálnánk elérni. Azonban ez az amit el kell érjünk annak érdekében hogy megszerezzük azt az érzéket, mellyel érzékelhetjük a spirituális világot.

Ez a spirituális tér a testünkön túl létezik. Mindez a mi hozzáállásunk, mely “rajtunk kívül” létezik. Jelenleg ez nem létezőnek tűnik, nem tűnik valósnak és elérhetetlennek látszik. Mi elutasítjuk ezeket a vágyakat, melyek “rajtunk kívül” léteznek. Mi nem tudjuk elképzelni, hogy azok hozzánk tartozzanak, és ennél fogva nem tudjuk elképzelni mi is lehet a spirituális valóság. El sem tudjuk képzelni, hogy amikor megszerezzük ezeket a vágyakat, azokon belül felfedezzük azt a beteljesülést, amit “Teremtőnek” nevezünk. Ugyanakkor azonban ezek nem létezőnek, üresnek tűnnek számunkra.

Ez a vakság okozza azt, hogy ne érezzük azt, hogy a spirituális világ ezekből az “idegen” vágyakból áll, melyek rajtunk kívül vannak. Egyenlőre a mi jelenlegi velük kapcsolatos megszerzési hozzállásunkat “pokolként” éljük át. Amennyiben hozzáállásunk megváltozik adakozásra, akkor úgy érezzük a “mennyországban” vagyunk, mivel elkezdünk érezni mindent, ami kitölti őket – és mi is arra vágyunk majd, hogy mindez kitöltse őket. Más szóval mi teremtjük a poklot vyga a mennyországot magunk által, “magunkon kívül”.

Ennél fogva spirituális fejlődésünk kezdetén a Teremtő elhoz minket a Kabbalista csoportba. Azonban mi azt nem látjuk nagynak, vagy spirituálisnak. Írva van: “Minden ember saját hibáinak megfelelően bírál el másokat”. Báál HaSzulam elmagyarázza a “Teremtő felfedezése és elrejtése” című cikkében hogy a mi attidűdünk másokkal szemben meghatározza mit találunk bennük: ürességet, vagy beteljesülést, ezt a világot, vagy a spirituális világot, és akár a Végtelen Világot.

Ennél fogva meg kell győzzük magunkat hogy a spiritualitás a minden rajtunk kívül elhelyezkedő dolog iránti hozzáállásunkban rejlik, mely a korporeális vágyak határain túl található. Írva van “A Sechina, Istenség az emberen kívül lakozik” (az ember bőrén, vagy felszínén túl, mely az ember állati vágyaira utal az Aviut Dalet szintjén, azaz az állat bőrén túl)

A személynek el kell érnie ezt a belső változást kívülről származó segítséget felhasználva – a csoport által, mely megadja neki a megfelelő érzéseket, megértést és önbizalmat. A csoport meggyőzi majd erről, mivel környezetünk képes meggyőzni minket bármiről. Ez a mi elsődleges feladatunk. Ezért tartunk baráti találkozókat, gyülekezeteket, kongresszusokat, és mindenféle eseményt, hogy lehetővé tegye az emberek számára hogy befolyálva lehessenek a megfelelő környezet által, mely képes meggyőzni minket arról, hogy a spiritualtást pontosan a többiek iránti hozzáállásunk megváltoztatásával vagyunk képesek elérni.

A Kabbala tudományának teljes tanulása arra szolgál, hogy segítsen ennek megértésében, hogy erről minket meggyőzzön, és hogy felfedje nekünk az adakozás megfelelő attitűdjét, és akár szeretetünket is felebarátunk irányában. Ezen az attitűdön keresztül mi ugyancsak felfedezzük valós énünket – lelkünket, pontosabban közös lelkünket, a Végtelen Világ Malhutját. MI felfedezzük a Sechinát és a Teremtőt minden fölött együttesen uralkodva, ahogy az írva van: “Ő és az Ő Neve az Egy”.

Ez az a szándék amellyel rendelkeznünk kell, amikor a Zohár könyvét olvassuk.

hzs

Mire tanít meg minket a Zóhár? A Kabbala tudományából tudjuk, hogy a Teremtő egyetlen vágyat alkotott, amiben minden elkövetkezendő fejlődés helyet kap. Ez az egy vágy számos részvágyat tartalmaz, amik egy rendszerben kapcsolódnak össze egymással, amit „Ádámnak” hívunk – a közös léleknek.

Ekkor, a programjának megfelelően a Teremtő elkezdte elrontani a kapcsolatot a vágy részei között. Elvesztették a kapcsolatot egymás között, mint egy beteg szervezet szervei, amik nem működnek rendesen együtt a többiekkel.  Ez egy egyensúlytól mentes helyzetet okoz, és a betegség tüneteit kezdjük érezni, mint például növekvő vérnyomás vagy láz, a vérösszetétel  rossz felé változása, és így tovább. Ezek mind jelei egy olyan szervezetnek, ami nem egyensúlyozza ki magát és ezért betegségnek hívjuk.

Miért teszi a Teremtő ezt a lelkekkel? Azért teszi ezt velünk, hogy érezzük a romlottságot és hogy ezt kijavítsuk. A betegség egyfajta romlottság a köztünk lévő kapcsolatokban, azok között, aki az egységes rendszer részét képezzük. Ahogyan ez a romlottság áthatol rajtunk, kevésbé és kevésbé érezzük összekapcsolódottnak magunkat a többiekkel.

Ebben a köztünk lévő kapcsolat hiányában 125 fokozat létezik. Ez a végtelenségtől való eltávolodás, ahol végtelenül össze voltunk kapcsolódva, olyan szintre ér, ahol teljesen megszűnik.

Sőt mi több, van egy szint a 125 fokozat között ahol a nagyobb és a nagyobb romlottság teret nyer, amit „Parszának” hívunk; a pozitív kapcsolat, vagy a hiánya miatt, negatív kapcsolatot formálunk. Most mindenki a saját hasznára akarja kihasználni másokat. A szervezet nem egyszerűen meghal, hanem teljesen felemészti önmagát.

Ez az alászállás, hogy másokat kihasználjunk, olyan állapotig juttat el minket, ahol minden kapcsolatunk teljesen elveszik közöttünk – az adakozás is, mint pozitív kapcsolat és a kapás negatív kapcsolata is.  Ebben az állapotban teljesen kényelmetlennek érezzük magunkat a spiritualitással kapcsolatban, minden megvalósítás és tudás híján. Ez az elválasztottságunk eredménye, ahol felfogjuk ezt a világot, egy elképzelt valóságot. Miért elképzelt? Mert a Teremtő célzottan azért hozta létre, hogy megadja nekünk az Ő hiányának illúzióját.

Mit kell tennünk? Meg kell értenünk, hogy ki kell javítani a kapcsolatot közöttünk A lélek felemelkedése a Végtelen Világba olyan mértékben történik meg, amilyen mértékben megerősítjük a közöttünk lévő kapcsolatot. A köztünk lévő kapcsolat helyreállítása megteremti a felemelkedést.

Ennél fogva, minél jobban elképzeljük a más lelkekkel összekapcsolódottságunk állapotát, annál jobban fogjuk élvezni a Zóhár könyvét. Végül is ezt a könyvet a Végtelen Világba való felemelkedésből írták. A Zóhár könyvének írói ezt a remekművet az emelkedésről a 125. fokozatról írták, ahol együtt össze voltak kapcsolódva.

Amikor a Zóhárt tanulmányozzuk, éreznünk kell rá a vágyat, hogy összekapcsolódjunk. Nem kell „okosnak” lennünk. Elég egyszerűen emlékezni rá, hogy mindent a köztünk lévő kapcsolatokon keresztül érünk el.

Valójában a Zóhár csak a lelkek közötti kapcsolatról beszél. Megmagyarázza a globális rendszerrel való kapcsolatunkat, amit „Ádámnak” hívunk, az összes többi lélekkel való kapcsolatunkat, és hogyan használjuk őket, hogy egy becsületes, egészséges és helyesen működő rendszerré kapcsolódjunk össze.

Amikor a Zóhár könyvét olvassuk, nem csak a belső vágyainkat képzeljük el és a minőségeket a szavak mögött, hanem megpróbáljuk látni azt az egyetlen Felső Erőt, akinek a jelenléte áthatol ezeken a belső definíciókon. Ez a Felső Erő arra vágyik, hogy mi ilyen módon tárjuk fel azt.

Három dimenzió van itt:

1.    Én – aki érez, olvas, megérti a szavakat egy egyszerű módon;
2.    A szavak, amiket el szeretnék képzelni a belső erőim és minőségeim formájában;
3.    A Felső Erő, ami elrejti önmagát ezek mögé az erők mögé, amikbe megpróbálok behatolni, és helyesen értelmezni őket.

Ahogy Baál HaSzulám mondja a cikkben „megszegtél engem hátulról és elölről” attól függetlenül, hogy az illető az elzárás vagy a feltárulás állapotában van-e és mindenen keresztül érez és elképzel, minden erőfeszítése csak egyetlen erő – a Teremtő – feltárásáról szól. Ez az az erő, ami folyamatosan irányít minket.

Viszont ő arra vágyik, hogy az erőfeszítéseimen keresztül tárjam fel őt, hogy vele hasonlatossá váljak, a tulajdonságok hasonlósága miatt. Ezért cselekszik ő ilyen módon.

Ennél fogva, a Zóhár könyve feladatok gyűjteménye, ahol az első szótól kezdve, folyamatosan végre kell őket hajtanunk. Akkor elkezdjük felfogni az összes ilyen szót, de inkább érzés szinten, mint az elménk felfogásával, és ez megkönnyíti, hogy beléhatoljunk. A szöveg tisztább lesz számunkra a betűk formáján és kombinációján keresztül, és nem kell erre „gondolnunk”.

Ez ugyanaz a mód, ahogyan egy kisgyermek tanul. Nem gondol arra, hogy miért hívják úgy a dolgokat, ahogy hívják, vagy miért képzeli vagy ismeri fel őket az adott módon. Ez tiszta számára. Ebben a tekintetben egyformák vagyunk. Viszont, ehhez hozzájárul, hogy minden szó mögött meg kell próbálnunk felismerni a belső minőségünket és látnunk kell a célt mögötte – ugyanez az erő, ami támogat minket, lehetőséget ad a számunkra, hogy feltárjuk azt.

Ez olyan, mint amikor egy felnőtt a gyerekkel játszik. A Teremtő ugyanígy játszik velünk. Bizonyos feladatokat ad számunkra, és az, hogy hogyan teljesítünk, az tőlünk függ. A rendszer létezik. A törvény kimondatott, és tilos megszegni.

Ennél fogva meg kell próbálnunk meglátni az egyetlen erőt – a Teremtőt, minden szón keresztül , amit a  Zóhár könyvében olvasunk. És mivel különböző erőkről olvasunk, amik idegenek, egymással ellentétesek, jó és rossz, fel kell ismernünk, hogy az egyetlen erő, ami mögöttük létezik, az jó és jó tesz, ami mindent a mi hasznunkra irányít, hogy a célhoz közelebb vigyen bennünket.